Quantcast
Channel: Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház
Viewing all 431 articles
Browse latest View live

Craz: Sellő

$
0
0
Gracza Balázs illusztrációja


Ha sok ezer élőlény hal meg egy időben, egy helyen, kinyílnak bizonyos kapuk...

A folyópart túloldalán pislákoló fáklyák fénye cikázó tükörképként derengett a víz felszínén, keretbe foglalva a halott kérészeket. Sodródó tetemek tarkították a habokat, egynapi élet elmúlással borítva virágba a Tiszát. A lány a vízparton guggolt, kezét csuklóig a hűs hullámokba merítette, és a csillagokra nézett.
Hány tavaszt láttatok már onnan fentről, gondolta, s megannyi emberéletet. Messzeségbe vesző szemetek előtt hány nemzedék lepergett, mint szélfútta homok, s ti maradtok változatlanok, konokok. Nem vagyok más nektek én sem, csak múló pillanat, sodródó porszem a tavaszi szélben. De ez a tavasz akkor is jobb napokat fog hozni, és ez az esztendő is boldogabb lesz, mint a nemrég elmúlt 1868.
A lány felállt, majd elindult a híd felé, közben a legközelebbi pillér körüli örvényeket figyelte. Valami megcsillant nem messze tőle. Megállt, és összehúzott szemmel kémlelni kezdte a területet. Rövid ideig nem történt semmi, majd egy kéz emelkedett ki segélykérőn a vízből, mellette pedig pikkelyeket látott megcsillanni.
A lány gyorsan lehúzta csizmáját, ledobta az őt akadályozó ruhadarabjait, és elindult befelé a parti sekélyesben. A kéz közben eltűnt, a víz kavarogni kezdett helyén. Erős késztetés hívta, s ő térdig, majd derékig gázolt a mind hidegebb vízbe. Ekkor újra látta a pikkelyeket megcsillanni. Vett egy mély lélegzetet, majd lebukott, és széles mozdulatokkal úszni kezdett.
Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott. Egy elkésett kérész esett a folyóba – azon a napon az utolsó.

– Ennyi még nem lesz elég? – kérdezte a srác. Megrázta a kezében tartott befőttesüveget, amelyben egy kevés víz felszínén döglött rovarok kavarogtak.
– Inkább legyen több, minthogy még egyszer ki kelljen jönni értük. Tudod, hogy csak ilyenkor lehet ilyen sokat látni belőlük. – A lány a víz felé nyújtózkodva kiemelt még pár kérészt a lepkehálójával. Nem épp erre tervezték, de a célnak megfelelt.
– Vigyázz, még a végén belepotyogsz a folyóba! Vagy száz éve itt lett valaki öngyilkos.
– Nyugi, tudok úszni.
– De hideg a víz. Én semmi esetre sem mennék bele.
– Ó, biztos? – kérdezte a lány nevetve, majd lerúgta cipőjét, kibújt nadrágjából, és egyre szélesedő mosollyal arcán hátrált a partról. – Semmi esetre se?
– Lökött vagy! – felelte a fiú vetkőzés közben.
– Tudom. Ezért szeretsz, nem? – incselkedett a lány, miközben a partra dobta utolsó ruhadarabját is.
Eleinte a hideg víz kellemetlenül ölelte testüket, így hát ők is öleltek. A Tisza hullámai lustán nyaldosták körül őket, így hát ők is nyal..., izé hullámokat keltettek – egyáltalán nem lustákat; egyre gyorsulóbbakat, egyre hullámosabb hullámokat.
A lány felfeküdt a víz felszínére, és combjával kapaszkodott. A csillagok ridegen, közömbösen néztek le rájuk, tapasztaltak már ilyet. Most, a múlt évben, száz éve és ugyanannyi emberöltőre visszamenően. Látták az egyre közeledő örvénylést is – ők látták.
Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott. Egy elkésett kérész esett a folyóba – azon a napon az utolsó.

készítette: Vivi Zhao


Ez az este is elbaszódott, gondoltam, majd a folyópart felé vettem az irányt, semmi kedvem sem volt hazamenni. Kibontottam még egy sört az éjjelnappaliban szerzettek közül – még a végén felmelegszik.
Serényen kortyolgatva vágtam át a kis ártéri ligeten; kevésbé serényebben. Néha kijöttem ide, ha szar kedvem volt. Tudtam, hogy ez a hely a fák között bujkáló emlékeivel változtat rajta. És úgy is volt. Mindig még szarabb kedvem lett.
Eleinte úgy gondoltam, hogy az az emlék, annak a tavaszi napnak az emléke, amikor itt vele voltam, majd elhalványul, kifakul, és nem fog annyira fájni. Bizony, ennek a helynek varázsereje van. Mert ugyanúgy fáj!
Kiértem a partra, a túlparti közvilágítás összemaszatolta a lebegő hullákat. Elnéztem a sodródó kérészeket, és egyre sürgetőbb érzés kerített hatalmába. Sarkon fordultam, az egyik fához léptem és lehúztam a sliccemet. Mégse hugyozhatok a Tiszába, szerintem zavarná a benne szexelő halakat.
Akkor a tiszavirágokat is szépnek láttam, most csak annak, amik valójában: döglött bogarak. Bár a folyókat szeretem. Partjukon állva sokszor rám talál ugyanaz a hangulat. Valami változó és mégis állandó. Mintha csapdába zárnák az időt. És most is ott az a furcsa életérzés Kusturica Undergroundjából; hulla, folyó, hiány...
Felsandítottam az éjszakai égre, de a csillagokat túlnyomólag felhők takarták. A maradékot meg legyőzte a fényszennyezés. Fényre fény – ja, kutyaharapást szőrivel, méláztam majd söröztem.
Elnéztem a híd irányába, és beugrott a Gyalog galoppból a Fekete lovag. Meg a halál szakadékának a hídja. Hátizsákomba túrtam egy újabb sörért, amikor nem messze valami csobbant.
Úgy tíz méterre láttam valami furcsa örvénylést, sodrásiránnyal szemben haladt. Rámarkoltam a dobozra, és kirázott a hideg. Nem a zsákban matató kezem lett libabőrös, hanem a hátam. Az örvényből egy kéz emelkedett ki. Egy kecses női kéz, ezüstös pikkelyekkel.
– Elhagytad a kardodat, kisanyám? – érdeklődtem a hullámoktól, csak amúgy bátorításképpen. Mintha meghallotta volna, a lény – a lánylény – derékig kiemelkedett.
– Gyere! – intett felém. A lábam magától mozdult.
Cipőstől-ruhástól battyogtam bele a folyóba, nem tudtam irányítani a mozgásomat, csak a doboz sört szorítottam – hátha erőt meríthetek belőle.
Egy ideig csak a cicijét bámultam, majd amikor a vízszint elért egy bizonyos magasságot, felszisszentem. Kihúztam magam, és akkor már csak a szemét láttam. Érintése selymes volt.
Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott.

A parton ültem ázottan. Szomorúan állapítottam meg, hogy az utolsó doboz söröm veszett az imént hullámsírba, majd megpróbáltam rájönni, mi is történt. Régebben hallottam hülye mendemondákat, olyan városi legendákat az itt öngyilkos emberekről. Nos, úgy tűnik, akad valami alapjuk. Én pedig még városi legendának is ócska vagyok!
Elmerengtem az elmúlt perceken. Szerintem a csókjával nem csak egy fél korty sörízű nyálat szívott ki belőlem, hanem pár kósza gondolatot is. Tuti, hogy megijedt tőlem.
Szerintem azért engedett el, mert csak a reménykedő, a boldog embereket öli meg. Ez megnyugtató; hosszú életem lesz – nyúltam volna a következő doboz sör után. Eh, vissza kell mennem az éjjelnappaliba.

Nem messze egy elkésett kérész esett a vízbe, ezen a napon az utolsó.



A novella megjelent a Black Aether 2. számában, 2016. júniusában

Megjelent a 108. Lidércfény - 2016. június

$
0
0

Megjelent a 2016. júniusi AKF - X. évf. 6. szám
A mai napon megjelent a 108., 2016 júniusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – X. évfolyam 6. szám.
Tartalom:
Brekking Nyúsz:
- Ne csak a fióknak írj… inkább legyél te is a Fantorzio szerzőinek egyike!
- ARANY SAS DÍJ Történelmi Novellapályázat 2016
- "Robotok munkában" novellapályázat
Könyvmoly – röviden ajánljuk:
Szukits – James Lovegrove - Sherlock Holmes: Lidércnyomás
Szukits – Christopher Golden - Alien: A Fájdalom Folyója
Alexandra – Szergej Antonov - Sötét alagutak
Alexandra – Stephen King - 11.22.63é
Interjú:
Mészáros András/Andy R. Cain/Ndy interjú - 2016. június /Craz/
Szépirodalom:
Anyám emlékére /angyalka146/
Grafománia /barley rover/
A jövő útjai:
Kalózok, jobbra fent! /The Economist/
Kurgán /JohhnySilver/
Fantasy:
Fejvesztő /Csátvák Soma/
Horror:
A lakó /Jason13/
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Mélytorkos-csütörtök /Para Celsus/
Versek:
Tudom, hogy az erdőnek lelke van... /Alkony/
Nagymamához /Drekthor/
A fekete cirkáló /Koi/
Mondd, miért? /Kolumbán Jenő/
Rád figyelek... /Alkony/
halálsikoly /Camino/
Fények /macika/
Madaram /Kolumbán Jenő/
Elmentél /Kétvirág/
Történelem:
Miért nem került sor a Seelöwe hadműveletre? /HomoErgaster/
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat X. évfolyamának 6. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201606.pdf
Legkisebb felbontűsú, e-book olvasókon használható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papi…/lidercfeny_akf_201606s.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

Jassó Judit: A robotmenyasszony

$
0
0
– Már vártuk, uram. – Azegész intézményben a recepción dolgoztak a legcsinosabb nők. Amíg alkalmi kísérője, akit névtáblája szerint Margaux-nak hívtak, kilépett mellé, Moebius Valerion fölnézett és kis híján beleszédült az impozáns látványba.
Ötvenemeletnyi színtiszta technológia, ameddig a szem ellátott. A dizájn minimalista volt, de a tervezők olyan ügyes megoldásokkal dolgoztak, mintha a Möbius-szalagot hívták volna életre. Moebius mosolygott a kísérletező kedv nagyvonalú megnyilvánulásán és Margaux-ot követve lezser mozdulatokkal lépett a liftbe. Varázslatos illatot érzett.
– Vanília, tubarózsa, narancsvirág – mondta Moebius és mosolygott.
A recepciós elnézett mellette. Munkaköri leírásuk nyilván tartalmazta, hogy ha négyszemközt maradnak a vendéggel, a szemkontaktus felvétele tilos. Átlátszónak kellett maradniuk.
– Parancsol, uram?
– Ó, semmiség. – Moebius elterelte figyelmét a szoláris légfűtéssel. Még mindig hajlamos volt abba a hibába esni, hogy társalgást kezdeményezzen. A légfűtés gondolata legalább visszairányította arra a mechanikus pályára, ahonnan sosem volt érdemes túl messzire merészkedni.
A harmincadik emeleten kiszálltak. Margaux ID-kártyájával összesen tizenkét ajtón mentek keresztül.
A számok megnyugtatnak, gondolta Moebius.
– Uram, ő itt Hexma. – A szárnyas ajtó kitárult és a robot abban a pillanatban Moebius-ra emelte a tekintetét. Elképesztően szép alkotás volt. A szája elnyílt, mint egy valóban csodálkozó emberé, közben feléjük fordult és karját a levegőbe emelve üdvözölte a látogatókat.
– Hát itt vagy! – Moebius elképedt a hangjára. Hexma minden képzeletét felülmúlta, de hát ez volt a cél. Az emberiség megmaradt része az ilyen típusú találkozásokért dolgozott. Bár emberi kéz alkotta tetőtől a talpáig, a robotból sajátos energia áradt. Megölelték egymást. Moebius látta a szeme sarkából, hogy a recepciós elmosolyodik és lehajtja a fejét. Különben fegyelmezetten állt mellettük, akár egy néma tanú.
Visszatértek a földszintre, és a szükséges adatcserék elvégzése után hazaindultak. Mintha nem egy tervezőközpontból, hanem egy szállodából léptek volna ki. Az ügyintézők – mindegyik nő – sok boldogságot kívántak nekik, és az utcán is csupa elismerő pillantást kaptak. Nem volt szükség nagyobb diszkrécióra, az emberek mindenütt, az üzleti negyedektől kezdve, ahol a technológiai központok álltak, egészen a szórakozóhelyekig, fegyelmezetten viselkedtek. Elemi érdekük volt, hogy ne keltsenek feltűnést.
A sofőr a járda mellé gördült, majd kipattant és a háta mögötti ülés ajtaján a limuzinba segítette Hexmát.
– Köszönöm – mondta a robot és halk surrogás kíséretében leült.
– Hova megyünk? – kérdezte néhány perccel később. Moebius és a sofőr egymásra nézett.
– A tengerhez – mondta Moebius. Az orrában még ott volt a recepciós illata, és a teste a selyem és a valódi női bőr tapintásának érzetével küzdött. Az értelme megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy nincs különbség, de a szíve mást súgott. A szív mindig az ész ellen szervezkedik, mondta az apja Moebius-nak évekkel ezelőtt. Ne engedj neki, fiam. A ráció többet ér és nem kockáztathatod azt, amit eddig elértünk. Ez a te érdeked is.
Moebius mindig heringet vacsorázott. Addig Hexma a konyha előtti erkélyen, a kitárt ablakok előtt állt és a vizet nézte.
– Milyen szép – mondta, és Moebius-nak olyan érzése támadt, mintha csak egy matematikai példa eredményét vezette volna le magában, és nem a látványból szűrte ki az élményt.
– Miért szép? – kérdezte Moebius. – Meg tudod mondani?
Hexma feléje fordult.
– Te meg tudod mondani? A szépséget mindig más teszi. Megszokás, egyszerűsége, vagy, csak megtaláljuk a hozzáillő hangulatot.
– Milyen színeket látsz?
Hexma hallgatott, mint aki bosszankodik a kérdésen.
– A színeket az emberihez képest ezerszeres felbontásban érzékelem.
– A szépség több mint szín. – Moebius eltakarította a vacsora romjait. Nem tartott bejárónőt, mert az anyja jutott róluk eszébe, akit ötéves korában vesztett el. Kilépett az erkélyre, és hátulról átölelte Hexmát. A test puha volt, akár a szilikon. A haját eredeti szőke tincsekből varrták, készítői nyilván a feketepiacon szerezték be, ahol sok igazi nő jutott ilyen módon némi készpénzhez.
– Megyek és lefürdöm – mondta Moebius, de Hexma szorosan átölelte. Moebius-nak eszébe jutott az első szexuális élménye egy robottal, és ha engedi, akkor páni félelem keríti hatalmába. Ehelyett hagyta, hogy csupa színes-szagos képzet váltsa egymást a fejében, mintha egy óriási, háromdimenziós magazint lapozgatna. Narancsvirág és igéző szőkeség, ruhák, melyek nem takarnak semmit. Meztelen szépségek a parton, távcső-közelségben.
Hexma lelökte őt egy székre és az ölébe ült. Határtalanul puha volt, amilyen egy robotmenyasszony lehet. Most már feleség, akiről milliomos fiúk százai álmodoznak kamaszkoruktól kezdve. Sötét, holdnélküli éjszaka volt. Fényt csak a sirályok jelentettek, ahogy fehérezüsten megvillantak fölöttük. Moebius saját régi, buta elképzeléseire gondolt, minek egy robotnak ruha, ha igazából nem is meztelen, én egy igazi nőt fogok szerezni magamnak, bármibe is kerül. Egész éjszaka, fáradhatatlanul szeretkeztek.
*
– Gyönyörű teremtés – mondta Max Valerion. Moebius felnevetett.
– Te sem tervezhettél volna szebbet, igaz?
Max hátradőlt és a fiát nézte.
– Egyszer még hálás leszel a sorsnak.
– Az emberiség talán igen.
Jókedvük volt. Max mindenkinél jobban szerette a fiát, és keveset foglalkozott a múlttal, hogy a munkája miatt olyan fiatalon elveszítette a feleségét. Állítólag öngyilkos lett, de a boncolás egy sor olyan egészségügyi problémát tárt föl, amely közül bármely lehetett végzetes. A fia vele maradt, és Max, a kor egy tekintélyes kutatója benne látta élete nagy alkotását.
– Ismered a meglátásomat. A jövőnek dolgozunk, de a jelennek élünk. – Max koccintásra emelet poharát. Haja ezüstfehér volt, mint a sirályok tolla. Moebius elkomorult. Minden éjjel látta a sirályokat. Izgatottan verdestek szárnyukkal az erkélyük fölött. Hexma talán észre sem vette, az erős koncentrációs képesség a robotlét velejárója. Ha egyszer belekezdenek valamibe, azt véghez is viszik. Kell, hogy ilyenek legyenek. Ők az emberiség megmentői.
– Úgy érzem magam a saját házamban, mintha vakáción lennék. – Moebius jókedve halványabban, de visszatért. Ittak és az erkélyen nevetgélő nőket nézték. Hexma csodálatosan festett hófehér ruhájában, és Max barátnője is jól nézett ki a korához képest. Később, az asztalnál Moebius alaposan szemügyre vette őt. Az anyját akarta látni, aki épp ennyi idős lenne, ha élne. Helia napbarnított bőrén átütöttek a kéklő erek, a kézfején, a térdhajlatában, s ha fürdőruhában volt, a combján is láthatóvá vált a seprűvéna. De élt. Energikus, zabolázhatatlan teremtés volt, okos és mindig jókedvű. Viszont csámcsogva evett és nem szégyellt böfögni mások előtt.
– Hogy tetszik a házasélet, fiatalok? – Moebius a nőre gondolt, aki reggel és este a házuk előtt futott el. Igazi szőke haja volt és integetett, ha meglátta őt. Ha Hexmával együtt voltak, csak odanézett. Néha egy hatodik érzék jelezte, hogy hamarosan megjelenik. Ilyenkor gyomorszorító érzés tört rá. Moebius után Hexma is engedelmesen válaszolt, és társalgóprogramja szerint ő is föltett egy kérdést.
Néhány nappal később az ismeretlen, szőke nőt, a tengerparti dzsoggolót a házukban találta. Moebius szíve hatalmasakat vert a dupla izgalomtól. Kiderült, hogy a nő robotpszichológus, és azért kereste fel őket, mert Hexma egysége problémákat jelzett a központ felé. Moebius először fel akarta hívni az apját, de tudta, hogy Max ideges lesz, és akkor hajlamos olyat tenni, amit később megbán.
– Nem kell bevinni a központba, ha van egy szerelőszoba a házban. – A nőt Oliviának hívták, és a bőrének sós kipárolgása annyi mindenre emlékeztette Moebius-t.
– Természetesen. Erre jöjjön! – Ez volt az a helyzet, amikor elkelt volna egy ügyes kezű személyzet. Jobb híján két oldalról az alagsorba támogatták Hexmát, aki szorult helyzetében idegesen tátogott és a szokott mozdulatokkal kapaszkodott a férjébe.
– Eszméletlenül erős a szorítása – mondta Moebius, miután a robotot egy arra alkalmas székbe helyezték és elektródákat kapcsoltak a testére. Olivia nem hallotta, amit mondott, vagy elengedte a füle mellett. Ez utóbbi volt a valószínűbb, mert homlokát ráncolva láthatóan erősen koncentrált.
– Ellenőriznem kell néhány beállítást. – Közben megmutatta az engedélyét és elmondta, hogy home office-t működtet a házában, ami nagyjából kétszáz méterrel arrébb állt.
– Nem tudtam, hogy egy robotpszichológus egyben műszaki zseni. – Moebius oldottságot színlelt. – Azt hittem, csak a szoftverrel foglalkoznak.
– A hardver rendben van – mondta Olivia. – Viszont, ami a többit illeti, attól tartok, a feleségének terápiára lesz szüksége. Az érzelmei alulvezéreltek. Mintha sokkot kapott volna.
Moebius azt hitte, nem jól hall.
– Nem pusztán a gyári beállítások számítanak. Ha ez így lenne, akkor a mi szakmánk nem létezne. – Oliviának gyönyörű mosolya volt és még okosabbnak tűnt tőle. – Nem bánja, ha még ma hozzálátunk?
– Itt? – Moebius-nak sok volt ennyi egy napra. – Hát persze. Fönt leszek a hallban.
Csigalassúsággal teltek a percek. Moebius folyton az óráját nézte, és amikor elege lett belőle, a partra ment futni. Végig azon gondolkodott, ami most a tudta nélkül zajlik. A feleségét egy vadidegenre bízta. Kedve lett volna felhívni az apját.
Futás után lezuhanyozott és megborotválkozott. Miután átöltözött, a hallban Olivia várta.
– Hexmának nyugalomra van szüksége. A hálószobában helyeztem el, és betápláltam néhány stimuláló parancsot, ami szinten tartja. Holnap eljövök és ellenőrzöm az adatait. – Moebius nem hagyta, hogy Olivia kisétáljon az ajtón.
– Töltse velem az éjszakát. – Olivia szemében fehérezüst szürkület tükröződött.
*
Egy hónappal később, szombat délután Max Valerion feldúltan sétált föl és alá fia nappalijában.
– Fel nem foghatom! Mit műveltél azzal a szerencsétlennel?
Moebius leszegett állal nézte apját. Végső soron igaza volt, Hexma romló állapotáért felelősséggel tartozott. A napszemüveg alatt megrebbent a tekintete. Akár egy vadállaté, amely még latolgatja, megéri-e a támadásért az életével fizetni.
– Azt is tudod, hogy az ügyed miatt elvehetik a vagyonunkat! Mindent, amit eddig kerestem. Most elmondod nekem, hogyan jutottunk idáig. – Max leült és pirulákat vett elő a zsebéből. Moebius szomorúan és idegesen nézte. Türelmetlenül várta, hogy Olivia megérkezzen.
– Hexmának segítségre volt szüksége, apa. – Tudta, hogy reménytelen a téma hatékony elterelése, de talán egyetlen mondat még nem hergeli az egekig Max-et.
– A robotpszichológusok igazi bajkeverők! Hiszen nők! – Max levágta magát a kanapéra és kivörösödött fejjel kiabált. – Mit gondolsz, miért hoztuk létre ezt a képzést évtizedekkel ezelőtt? Megmondom neked! Azért, hogy lekössük azt a rengeteg kékharisnyát! Hiszen véletlenül születtek! Nem lett volna szabad, hogy ennyi lánygyerek lássa meg a napvilágot! A nők megbízhatatlanok! Beláthatatlan hatással vannak a férfiakra! Ha ezt az Oliviát teherbe ejted, esküszöm, hogy a két kezemmel fojtalak meg. – Az utolsó szavakat sziszegve szűrte fogai közt.
– Mégis, mit kellett volna tennem? A sorsára hagynom Hexmát? – Moebius leült az apja mellé és homlokára tolta napszemüvegét. – A központ mindenről értesül. Így legalább látták, hogy rajta vagyunk az ügyön.
– Nem értelek téged, fiam. – Max összetörten nézett rá. – Mindent megadtam neked. Jó nevelésben részesültél, és többször lehetővé tettem számodra, hogy elutazz azokra a helyekre, és kiszórakozd magad. – A férfiak paradicsomára célzott, ahol maga is számtalanszor járt. Itt valódi fiatal nők keresték a férfiak kegyeit, és ha ebből kiöregedtek, akkor apartman tulajdonosként vagy házvezetőként a szigeteken maradhattak. A pontos helyszíneket titoktartás övezte, s ha az egyik túl népszerű lett, néhány évre bezárták és elővigyázatosságból megnyitottak egy másikat. A résztvevők a maguk módján törekedtek a diszkrécióra.
– Nem válhatsz el! Már nem a huszonegyedik században vagyunk! – Max fölkelt és keresztül-kasul járkált. Moebius követte őt a teraszra. Ez volt az ő szentélye, két függőággyal, gyertyákkal körülvéve. Itt a fejfájása is csillapodott, s végre levegőhöz jutott.
Olivia. Aranyló napsugaram.
Nemsokára Olivia is megérkezett. Mintha megérezte volna.
– Max – mondta és biccentett az öreg felé. – Itt maradsz vacsorára?
– Megmondtam Moebius-nak, hogyha terhes leszel tőle, akkor kitekerem a nyakát. – Kezével facsaró mozdulatokat tett. – De úgy látom, szemtelenséged nem ismer határokat.
Olivia húst és zöldségeket vett elő a táskájából. Felszeletelte a sárgarépát, serpenyőben olajat melegített. Később citromot csöpögtetett a húsra. Megterített és az ételt az asztalra tette.
– Nem szabad megfeledkeznünk erről – mondta és leült. Hűvös esti szél fújt, ezért Max horgolt takarót terített Olivia hátára.
– Miről beszélsz? – Max vonakodva bár, de helyet foglalt és bort is töltött magának.
– Arról, ami természetes.
A férfiak hallgattak. Moebius tétován evett, minden falat előtt megállt.
– Elvették tőlünk azt, ami a miénk volt – mondta csöndesen Olivia.
– Meddig fogtok még ebben a szentségtörő édeshármasban élni? – Max undorodva turkálta tányérján az ételt.
– Tudom, hogy téged ez az egész a régi életedre emlékeztet.
– A vagyonommal fizetek a felelőtlenségetekért! – Max odacsapta poharát, és a bor kifolyt. Moebius engedelmesen felitatta a szalvétájával.
– Veled hasonló volt a helyzet, csak éppen fordítva. Igazi feleséged volt, de robotra vágytál, végül mégsem lépted meg. Abban, amit akartál, a közös gyermek sem akadályozott volna.
– Hogy merészelsz hazugságokat állítani rólam? – Max karjában ütés készülődött.
Olivia türelmesen evett. Apró darabokra vágta a húst és minden falathoz ugyanakkora adag zöldséget szúrt a villájára.
– A mi szerencsénk, hogy a központban már nincsen hozzád hasonló őskövület. Mert a jövő, kedves Max, az érzelmi intelligenciáé. Egészségedre. – Olivia néhány korty után ismét Max szemébe nézett.
– A központban, ahol engem is képeztek, elhiszik azt, amit a jelentéseimben küldök. Olyan tudománynak vagyok szakértője, ami dinamikusan fejlődik. A processzorokat a te pénzedből gyártjuk, de az én javaslataimat fogadják el a szoftverre vonatkozóan. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a robotika három alaptörvényét megalkották, hatalmas volt az IQ jelentősége. Mostanra a férfiakat elválasztották a nőktől, hogy tökéletes embereket hozzanak létre. A robotok EQ-hányadosának vizsgálata új horizontot nyitott meg előttünk. Kinyúlt egy kéz, amibe kapaszkodhatunk.
– Gyalázatos ez az egész, Olivia. – Max keserűen nézett maga elé. Majdnem sírt.
– Ez maradt nekünk, Max. Nekem és a fiadnak. Amit hagytatok. Néhány konc, rajta egy-két zsíros falat.
– Moebius, csinálj valamit! – Max szemében megjelent az első könnycsepp. – Az anyád emlékére kérlek!
– Emberek vagyunk, apa – mondta színtelen, száraz hangon Moebius.
Annyi mindenről akart még beszélni az apjának, de jól tudta, felesleges.
Hexma számára az alagsorban rendeztek be egy minden központi igényt kielégítő szobát. Olivia bizonyos időközönként betáplált számára egy újabb terápiát, s ha viselkedése veszélytelennek tűnt, felhozták a hallba vagy kiültették maguk közé a teraszra.
Hexma szerette nézni a sirályokat, és már nem kérdezték arról, miért.
*
Húsz év telt el.
A kulcs elfordult a zárban. Beléptek.
Arturia megtorpant a küszöbön, kezét a szívére tette.
– Várjunk még? – kérdezte Hexma. – Ha szeretnéd, majd holnap visszajövünk.
Bizonyos helyek olyanok, mint az állatok, meg kell szelídíteni, mielőtt elfoglalják őket.
Arturia erőt vett magán. Megrázta a fejét és felhúzta földig érő ruháját, mintha vízen kelne át.
A ház semmit nem változott, azaz dehogy, semmi nem volt már úgy, mint azelőtt. Csak a tárgyak. Hexma tekintete végigsiklott a minimalista struktúrán, a lakberendező jó munkát végzett, mindent megfelelően helyezett el, a rekonstrukciós tervek szerint. A nappaliban ugyanolyan kanapé állt, hajszálra egyező díszpárnákkal, hátul a konyha csupa csillogó krómbevonat és fejük fölött a galéria karcsú oszlopokon állt, narancsvörös színben, akár a veranda.
– Nézzük meg. – Arturia bátortalanul lépegetett, még sosem járt itt.
Az emeletre futószalag vitt, a szobákat fotocellás ajtó nyitotta. Minden annyira zökkenőmentesnek tűnt, ami meglepte Arturiát. A nevelőintézet szűk kereteit háta mögött hagyva boldognak kellett volna lennie, ehelyett fáradt és levert volt.
A fürdőszobát kora reggel és este nyolc órától használhatta. Az állam szigorúan felügyelte a vízfelhasználást – akkor is, ha tömérdek kenőpénzért cserébe könnyedén lehetett építési engedélyhez jutni a tengerparton. A környéket megtisztították a hobóktól és az idevezető utakat is elterelték.
Hexma megkereste a töltőfülkét és ellenőrizte a ház elektromos hálózatát. Abba a szobába, ahol korábban éveket töltött, nem lépett, és Arturia előtt úgy tett, mintha az a helység nem létezett volna. Megváltoztatta a belépéshez szükséges kódokat. A beltéri egység falba süllyeszthető volt, és nyilván azzal a céllal telepítették, hogy aki nem tudott róla, ne is keresse.
Arturia délelőttönként dolgozott. A nappali egyik sarkában, megfelelő fényviszonyok mellett, Hexma segítségével berendezték a tervezőasztalát. Különféle hasznos szerkezeteket rajzolt, és ha elfáradt vagy elfogyott az ihlete, azzal szórakoztatta magát, hogy kiszínezte a tervrajzokat.
Hexmának sok dolga akadt, néha hosszú szünetekkel a tennivalók között. Máskor egész nap égett a keze alatt a munka. Ő fogadta a postaszolgálatot, Arturia helyett elektronikusan aláírta az átvett küldeményeket. Gyakran kijárt a partra és kagylót gyűjtött, mert Arturia bolondult a tenger gyümölcséért.
Egyik nap, miután egy fontos megrendelést teljesített és elküldte engedélyezésre a hivatal számára, Arturia órákon keresztül sétált és a sirályokat figyelte. A homokba ült, majd felállt és az ujjával valamit lerajzolt. Hexma a verandáról figyelte.
Amikor Arturia visszajött, odahívta őt magához.
– Beszélgetni szeretnék veled, jobb híján. Amilyen sokat tudok a robotokról, olyan kevés ismerettel rendelkezem az emberekről. Neked milyen emlékeid vannak róluk?
– Engedelmességgel tartozom – mondta Hexma.
– Ezt tudom – mondta Arturia és mosolygott. – Hol laktál azelőtt, hogy mellém kerültél volna az intézetben?
– Főzök egy teát – mondta Hexma, majd sarkon fordult és visszament a házba.
– Hexma! Mégis mire véljem ezt a viselkedést, meghibásodtak az áramköreid? – Arturia túl gyorsan eredt utána, és meghúzta a bokáját. Elbicegett a konyhaszekrényig, hogy hűtőtapaszt helyezzen rá.
Hexma elkészítette a frissítőket, mangó és kókusz ízű jeges teát, és épp azon volt, hogy a kancsóból pohárba töltse, amikor Arturia odaállt mellé.
– A ma reggeli állapotfelmérés szerint minden áramköröm rendben van.
– Mi ütött beléd? Még sohasem csináltál ilyet. – Arturia visszaterelte Hexmát a verandára és a padlóra helyezett párnákon foglaltak helyet. – Magyarázattal tartozol!
– Ismertem néhányat.
Arturia megütközve bámulta.
– Teljesen összezavarsz, te pléhlény! – Hangosan felnevetett, amire a közelben ólálkodó sirályok abbahagyták a szemétvadászatot. – Mégis mit jelentsen ez? Kiket ismerhettél? Válaszolj!
– Nem tehetem. Az emlékeim meglehetősen zavarosak.
Egymásra néztek. Arturia legszívesebben bemosott volna neki egyet, ha nem Hexma jelentette volna számára az emberi társaság pótlékát.
– Ugyan már, miket hordasz itt össze! Csak elő kell hívnod az emlékeidet a megfelelő memóriaegységből! Ez csak nem esik nehezedre!
Amikor Hexma újból megszólalt, a hangja ismeretlen volt. Egy férfié, akivel Arturia még sohasem találkozott. Valakivel beszélgetett.
Miért szép? Meg tudod mondani?
A szépséget mindig más teszi.
Milyen színeket látsz? A szépség több mint szín.
Megcsörrent a telefon, Arturia bement és fölvette. Hosszan beszélt, közben szemmel tartotta Hexmát. Ő mintha magába roskadt volna.
Arturiát úgy nevelték, hogy tartsa tiszteletben a robotokat. Hároméves volt, amikor megismerte Hexmát, aki hűvös viselkedésével olyan volt számára, mint egy decens, két-három évszázaddal korábbi ideált megtestesítő nevelőnő. Arturia becsomagolt egy kisebb utazótáskába, mert el kellett utaznia a fővárosba. A hívás során arról értesítették, hogy a legutóbbi terveire vonatkozó engedélyezési eljárás a vártnál korábban lezárult. Sőt, a prototípust egy nemzetközi versenyre is benevezték. Ehhez csak névleg volt szükség a mérnök beleegyezésére, mint ahogy nagyobbrészt a befolyt pénzjutalom is az államkasszát gazdagította.
– Amikor visszajövök, megbeszéljük, ami az előbb történt – mondta Hexmának.
Másnap, hogy kihasználja az egyedüllétet, Hexma lement az alagsori szerelőszobába. Erőtlenül nyomkodta a belépőkódot – már megint az történt, ami sok éve, a robot érzelmei alulvezéreltek, mintha sokkot kapott volna. Részben emlékezett a roboterápia elemeire, de nem tudta saját magát beprogramozni.
Megnézte azokat a régi felvételeket, amiket még Olivia készített az ülések során. Olivia! Hexma megrettent saját belső sikolyától, de a szobában eltöltött idő legalább annyira hasznos volt, hogy áramkörei visszatérjenek a régi kerékvágásba.
Kedvetlenül kitakarította az apartmant. A veranda fáját kutyák rágták meg, amit megpróbált helyrehozni. Lustának és fáradtnakérezte magát, és idegesítette a zaj, ahogy a tenger hulláma a közeli sziklákat ostromolta. Megijedt a szemétvadász sirálycsapattól, és megnyugodott, amikor Arturia telefonált, hogy másnap hazaérkezik.
A bejárati ajtó kinyílt – és ott állt egy idegen. Hexma akkor látott utoljára férfit, amikor Olivia odakísérte őt Moebius ravatalához. Pedig addigra már egészen meggyógyult, és most valami zuhanásfélét érzett, szédülést, zsibbadást, amit más nem értett volna meg Olivián kívül.
– Ő a tiéd? – kérdezte az idegen a háta mögött belépő Arturiától.
– Ő az én hűséges társam és barátom – mondta Arturia és mosolygott.
Hexma hátrálni kezdett. Minden perc, amit az elmúlt napokban terápiával töltött, vagy legalábbis a régi terápiákon készült felvételek megtekintésével, csak nehezítette a dolgát. Nekiütközött a konyhapultnak, és közben Olivia hangját hallotta legbelül.
Reagálj, Hexma! Légy őszinte hozzám. – Olivia megengedte neki, hogy legrosszabb állapotában is megérintse. Nem félt, nem úgy, mint Moebius. Hol van a férjem? Engedelmességgel tartozom! Hol van? Engedelmes! Hol?A férjem! Enged! Enged! Enged!
– Ő az egyik unokatestvérem, Hexma.
Az idegen odament hozzá és mosolyogva nyújtotta a kezét.
Veszélyesnek tűnt.
– A nevem Valentin. – Csak nézte és nézte Hexmát, fenyegető közelségben.
– Ne félj tőle. A Családegyesítő Alapítvány igazolta a származását. Apai ágról vagyunk rokonok. – Arturia egy tápegységet mutatott. – Ha szeretnéd, ellenőrizheted. Itt vannak az adatok.
– Te tudtad, hogy egy hibás sorozat példányával rendelkezel? – kérdezte Valentin.
– Engedelmességgel tartozom – mondta Hexma és egy percig csak ezt a két szót hajtogatta.
Valentin Arturiához fordult.
– Látod, ahogy mondtam. Az áramkörei kiakadnak a heves érzelmektől.
Arturia közelebb lépett és meglepetten nézett hol Hexmára, hol Valentinra.
– Van ebben a házban egy szerelőszoba? – Valentin elindult az alagsor irányába.
Hexma hangereje kiáltozássá erősödött.
– Engedelmességgel tartozom! Tartozom!
Arturia a titkos helység előtt érte utol Valentint.
– Szezám, tárulj.
Valentinnak szerencséje volt. Amikor Hexma utoljára itt járt, törölte a belépőkódot. Attól félt, hogy elfelejti, vagy összetéveszti a számokat. Ezektől egy ideje nagyon félt.
Valentin otthonosan mozgott a szobában. Arturia lenyűgözve nézte, érezte, hogy ők valóban rokonok. Az Alapítvány nem tévedett.
– Erről a sorozatról, amibe a te Hexmád is tartozott, csak a kiváltságosok tudhattak. A tervezők túl jó munkát végeztek, és létrehozták ezeket a csodálatos gépeket. Csakhogy porszem hullott a gépezetbe. Megviselte őket az emberekkel folytatott interakció. Szentimentálisak lettek. Úgy fejlődtek, hogy közben fokozatosan tönkrementek. És miután nem tudták őket megjavítani, a férjeik beleegyezésével szép csöndben megsemmisítésre kerültek. – Valentin egy dobozt tartott a kezében.
– A helyedben megnézném ezeket.
Hexma az ajtóban állt.
– Odaég a vacsora.
Arturia ragaszkodott hozzá, hogy megterít és kiszolgálja a vendéget. Hexma hallgatagon ült mellettük, mint egy távol-keleti szolgáló, akit különös kegy folytán úrnője asztalához invitált.
– Nem zavar? - kérdezte Valentin.
– Micsoda?
– A tenger zúgása. Képtelen volnék egész nap hallgatni. A sirályokról nem is beszélve. Nem szeretem a madarakat – tette hozzá –, gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy majd a fejemre esnek.
Meséltek egymásnak a gyerekkorukról. Arturia szűkszavúbban, mert nem ismerte a szüleit. Lányintézetben nőtt fel, a nevelőnők minimálisra csökkentették az érintkezés lehetőségét. Hexmát egy nagyon távoli rokontól kapta – legalábbis az illető ezt állította magáról, amikor váratlanul bekopogott az intézet vezetőjének ajtaján. A nevét sem volt hajlandó elárulni, és Arturia egy ideig még jobban haragudott a szüleire, amiért soha nem jöttek érte, és ráadásul a nyakába sóztak egy MI-t. Ez azokra az árvákra volt jellemző, akik tehetősebb családból származtak.
– Hogyan jutottál ehhez a házhoz? Valóságos kegy. Jómagam egy belvárosi toronyházban lakom. Szmog, a közelben repülőterek, meg minden. De itt sem jobb – nevetett Valentin. – Mert hiányzik a zaj. Mintha a világ végén lennénk.
– Mérnök vagyok, és ezt adták a munkaszerződésem mellé. Életem végéig a kormányzatnak fogok dolgozni, hogy törlesszem.
– Vezetők jönnek és mennek. Néhány dekáddal ezelőtt elképzelhetetlen volt a nők ilyen fokú szabadsága. Ha találsz egy párt magadnak, férjhez is mehetsz. Vagy amíg élsz, robotokat tervezhetsz.
– Megnézed velem a felvételeket? – kérdezte kis csönd után Arturia.
– Ha szeretnéd. Remélem, hogy nem terhelő bizonyítékokat találunk.
– Fogalmam sincs, kik a felmenőim. – Arturia megvonta a vállát. – Képzeljük el a legrosszabbat.
*
– Hexma?
– Bejöhetek?
Arturia felállt a székéről.
– Persze. Tessék, foglalj helyet.
– Sajnálom.
Valentin érdeklődve hallgatta a jelenetet, de nem tartotta volna etikusnak, ha közbeavatkozik. Az ő családja volt, de nem az ő problémája.
– Nem kell sajnálnod, mert eltitkoltad ezt a szobát. Az emlékek – néha erősebbek nálunk. – Arturia megsimogatta Hexma kezét.
– Sajnálom, hogy meghaltak.
– Miről beszélsz, Hexma?
Hexma Valentinhoz ment és kivette kezéből a dobozt.
– Az emlék a sorrendben van – mondta és elindította az első felvételt.
Egy fiatal férfi és egy nő frizbizett a tengerparton, háttérben a házzal. Egy idős férfi ölében egy év körüli kislány ült. A kamerának beszélt, de a felvételen nem volt hang. A fiatal férfi és a nő veszekedtek a házban, de amikor a kislány, már kétéves korúnak látszott, beszaladt hozzájuk, elhallgattak. Aztán a kislány Hexma ölében ült és csapd le csacsit játszottak. A kamera ráközelített Hexma arcára.
Arturia arcán könny csorgott.
– Láttad rajtuk a hegeket? Herm-vírus. De ki lehetett az, aki elküldte hozzám Hexmát?
– Talán az Alapítvány.
– De mi van, ha ez az egész egy csapda? Vagy ha megfigyelnek?
– Sosem lehetsz benne biztos. Mégis azt mondom, hogy próbálj meg a jó dolgokra koncentrálni. Mit gondolsz, miért hagyták meg a szabadságunkat?
Hexma nem szólt, csak nézett maga elé. Ez lehet a nyugalom. Milyen nyugodt most minden.
*

– Te már örökre apám robotmenyasszonya maradsz, igaz, Hexma?
– Örökre – ismételte ő.
A sirályok vijjogva felszálltak, hogy megkezdjék szokásos esti portyájukat.

Mintha Hexma törékeny testéből repültek volna elő.

Urbánszki László: Csak egy kutya volt

$
0
0
Rendőrségi híreink:
Erőszakos halált halt a nagyhatalmú képviselő.

Megrázó események tanúi lehettek ma délelőtt a Laguna utca lakói. Városunk legdivatosabb utcájában, a mindenki által ismert Alfredo Bonachella képviselő úrérthetetlenül brutális gázolás áldozata lett. A (sajnos) gyakori közlekedési kihágásairól híres Mr. Bonachella éppen legújabb típusú Lincoln kocsija felé közelített – Legolcsóbban a Colonel Autószalonban!–, amikor egy ütött-kopott terepjáróval elgázolták. Az elszörnyedt tanúk szerint az autó egészen lassan, hosszú idő alatt hajtott át sikoltozó áldozatán. Előre, majd hátra. Oda és vissza. A rendőrség példamutató gyorsasággal, tíz percen belül a helyszínen termett, aholmár csak a felismerhetetlenségig szétzúzott holttestet találta. Vezetője, szörnyű tette elkövetése közben – több ízben le is köpte áldozatát –, az alábbiakat ordítozta (idézet a fültanúktól):

Széttaposlak te gané! Lassan nyomom ki azt a dögszagú lelked, hogy gondolkodhass a múlt éjszakán. Szeretsz kocsikázni, ugye? Bulik után levadászni pár kóbor állatot? Most miért nem röhögsz, mocsok? Amikor a te csontjaid ropognak, már nem olyan mulatságos?”

Mr. Bonachella utolsó szavai (idézet):
Hiszen csak egy kutya volt… nyomorult, sz*ros kis dög!”

*
*
Néhány órával korábban.
*
*
A nap most bújt ki a házak mögül vörös fénnyel árasztva el a csendes kertvárosi utcát. Kevés meleget adott, jóleső érzéssel tartottam oda az arcomat. Az út menti bokrokon csillogott a harmat, csípősen friss volt levegő. Összehúztam magamona hajnali hűvös ellen magamra rántottkopott melegítőmet. Nagyokat lélegeztem, kezdett oldódni bennem a feszültség.
Semmim sincs már, csak ez a kis szuka és az emlékek, de akkor is. Nem az a fajta vagyok, aki ezentúl siratja magát. Én akkor halok meg, ha összedőlt körülöttem a világ.
Vagy amikor romba döntöm!
Újra ez a szánalmas erősködés! Ilyenkor? Micsoda vadbarom ember vagyok? Ugyan ki ellen akarok harcolni, hisz minden rosszat én követtem el? Engem kéne agyonütnie valakinek, megérdemlem! Nem értem, miért akarja Isten, hogy éljek?
Mi a szándékod velem, Uram?
Mindegy! Visszamegyek az erdőbe, és elleszek magamban. A jószágnak enni kell adni, ennek a lelkes kis dögnek párt kéne keríteni. Lesz majd egy csomó apró kölyke, sok-sok pici Camilla. Eddig mindent kibírtam, ki fogom ezutánis. Kibírom? Pálinkát főzök majd, össze-vissza lövöldözök és ordítozok a fák között. Szánalmas jövő. Ennyire telik, nincs jobb ötletem. Felfordulok majd, mikor eljön az órám és annyi!”

Camilla felszabadultan futkosott az úton, szemlátomást örült, hogy a szabadban van. Átszaladt a szemközti bokrok közé, és magas hangon ugatva játszani hívta a madarakat, akik tiltakozva rebbentek föl a bokrok ágairól. Egyre jobban távolodva, megjátszott vadsággal kergette őket. Hullámos, fekete bundája, ragyogó, barna szeme újra és újra eszembe juttatták a másik Camillát.
Hangos kerékcsikorgással fekete Lincoln vágódott ki a kanyarból, hátulja farolva csúszott az aszfalton. A hirtelen zajtól megszeppent kis jószág biztonságot keresve, átlósan rohant felém az úton.
Ne! Maradj ott! – üvöltöttem, és tehetetlenül, széttárt karokkal bőgtem az égnek: – Ne vedd el tőlem,Uram! Legalább őt ne!
A Lincoln dühödten felpörgő motorral gyorsított. A kutya majdnem átért, de a fekete autó, átvágva a szemközti sávba, az utolsó pillanatban elgázolta. Lehúzott ablakában villanásnyi időre feltűnt részegen röhögő vezetőjének arca,aki a kormányt csapkodva ünnepelte ügyességét.
A sárvédő kapta el. Összeroncsolt teste, mellkasomnak vágódva engem is fellökött. Fejemet bevertem a mögöttem lévő falba, néhány másodpercig nem tudtam magamról. Amikor magamhoz tértem, az összezúzott, szétroncsolt tetem ott feküdt mellettem. Csillogó, barna szeme örökre elhomályosult, hullámos bundája vértől feketéllett.
Ő is meghalt.

*
*
A történtek előtt pár perccel.
*
*
Camilla gyönyörű volt halálában.
Csodás fekete haja szétterült a párnán, mintegy gyengéden átölelve hófehér, finom csontozatú arcát. Az elmúlás nem torzította el, szinte csak elaludt. Lassan ment el, mindvégig engem nézett. Gyengéden, mélységes szerelemmel, csak nézett és nézett.
A gyerek rosszul feküdt, korábban jött a vártnál, és mire beértünk az erdei házból a városba, már nem tudták megmenteni őket. A mentőket sem hívhatta ki. Addig cseszegettem a telefonját azzal a hülye játékkal, míg kipurcant. Az meg fel sem merült bennem, hogy az enyémet otthagyjam.
Hiszen még csak nyolcadik hónapos terhes, ugyan mi történhet vele?”A nagymenő Mike, az agyatlan tuskó, nem gondolt rosszra.
Eszement módon nyomtam a gázt, átgázoltam volna bármin és bárkin, ha elém áll, mégis elkéstem.

Megöltem őt.
Igen, én öltem meg! Én a vagány, el akartam kapni azt a pumát. Mintha az Isten vert volna meg, amikor ilyenné tett! Miért nem tudom elfogadni, veszíteni is lehet? Hisz nem is érdekelt az a pár nyomorult baromfi, amit megevett. Az a szerencsétlen hiúságom, akkor sem enged feladni valamit, ha beledöglök, vagy ha más pusztul bele.
Mert tőlem nem lehet elvenni semmit. Pár kiló leveshúsért halt meg az asszony. Mi a szűzmáriáért kellett bemennem annyira mélyen az erdőbe? Követtem a kutyával, mint egy véreb. A kis nyikhaj szépen fogta a nyomot. Mennyire élveztem az egészet, én voltam a Mr. Mike, a vadászok királya, mert elkaptam azt a rohadt dögöt. Belekerült egy napomba, mindent elvesztettem, ami nekem fontos, de elkaptam. Szétvertem rajta a puskát. Az első lövés után bedöglött az a nyomorult fegyver.
És most itt fekszik kiterítve. Hazahoztam a városi lakásunkba, ne ott a klórszagú idegenségben legyen az utolsó óráiban. Azt mondták, megszakadt benne valami. Ha időben ideérünk, talán… de akkor sem biztos. Persze mindegy mit mondanak, és tudom, ki ölte meg.
Az, akiben a legjobban bízott.
Én!
Meghalt!
Nem lesz gyerek, aki rám hasonlítana vagy rá… mindegy. Bár a
szánalmas makacsságomat nem lett volna jó örökölnie. Nincs lurkó, aki a kettőnké. Meghalt, mert az embere egy barom. Bezzeg nagy Mike megmaradt. A hős, a vagány, aki megmutatta, mekkora állat. Hogy dögöltem volna meg anyám hasában, mert akkor élhetne.

Halott és milyen gyönyörű.
Nem látom a szemét, csak azokat a seprős szempillákat. Hogy tudott nevetni, ó én istenem! Amikor hátravetette a fejét és rázta a haját, csak úgy lobogott az a gyönyörű zuhatag. És az a mosoly…

Nem maradt más utána, csak ez a kutya. Neki is Camilla a neve, magunkkal hoztam, mert Ő kérte.”

Meredten lesi az ágyat és halkan szűköl. Éreznie kell, hogy baj van, hisz szinte sír. Gyerekesen magas hangon nyüszít.

Mindig ölelgette. Összedugták a fejüket és kacagtak. Igen mind a ketten, mert komolyan mondom, ez a dög ember módon nevet. Egyformán csillogott a szemük, amikor összebújtak. Ugyanolyan a színük. Mélytüzű sötétbarna, alig van pupilla. Esküszöm nincs különbség. Sohasem érdekeltek igazán a kutyák, mégis jó ránézni. Nem nagy vigasz, de legalább ő megmaradt. Lesz majd néhány kölyke, elfutkosnak az erdei ház körül. A vigyorgó pofáját látva olyan lesz, mintha az én Aranyom nevetne.
Hm. Még a bundája is hasonlít Camillám hajára, hullámos és fekete. Ha résnyire csukom a szemem, szinte őt látom.
Ki kéne vinni az utcára, hadd futkosson, én pedig kiszellőztetem a fejem.”


– Gyere Camilla, menjünk! Járunk egyet!

Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City

$
0
0
Na, apuskáim, az egész úgy indult, hogy bent rohadtunk az irodában, és próbáltunk kezdeni valamit a hirtelen jött és franc tudja, meddig tartó szabadidőnkkel – mert a meló rapszodikus volt, akár egy klimaxoló háziasszony kedélyállapota – néha napokig vakartuk a járulékos szerveinket, máskor meg szakadhattunk volna háromfele. Szóval ültünk, gőzöltünk, mert épp nyakunkra mászott a ganümédeszi kánikula – harmincöt fok légkondi mellett, de légkondi nuku, csak az a rohadt meleg – én a frigó ajtaját nyitogattam, jöjjön már egy kis cúg a golyóimra, Natasa meg hanyatt dobta magát két összetolt széken, keresztbevetett lábát lóbálta, és azon ügyködött, hogy a poharából jeges ásványvizet csorgasson a dekoltázsába.
Miközben azon agyaltam, vajh’ milyen hatással lehet a jeges víz a csaje bimbajára, ezredszer is megállapítottam, hogy nem semmi bigét sodort mellém a szél meg HR-esek szeszélye – vörös háre, színjátszó szem, a khaki blúz feszült a melleken, a sortba bújtatott sejhajról meg azt regélték, oly kemény, hogy a bolhát szét lehet nyomni rajta. Natasa megorrontotta, hogy hesszelem, felém fordult hát, megeresztett egy bájos baba-mosolyt, azt’ ártatlan-csengő kislány-hangon közölte:
– Bazz’, az embernek lerohad a bele ebben a kurva melegben!
Kinyitottam, majd becsuktam a számat – olyan lehettem, mint egy partra vetett potyka – azt’ nem álltam meg, kibuggyant belőlem a röhintés.
Százhetven centi és ötven kiló báj, édi pofa, és olyan mocskos száj, hogy a csókálló rúzs lepergett róla – nem csoda, hogy Natasa két táborra osztotta a férfinépet – az egyik megdugni akarta a csajét, a másik megnevelni. Mivel kivételnek bizonyultam – sem a farkamat, sem az etikett-könyvet nem akartam lenyomni a torkán – vadóc bigéje csakhamar összecimbizett velem.
– Addig örülj – böktem oldalba –, amíg nem terepen rohadunk.
– Ne fesd az ördögöt... – kezdte volna, de elkésett vele. Irodánk ajtaja kivágódott, és beviharzott III. Heavenly Marlonbrandy Adonis Mustacchio, az Égben Lakozó, irodánk góréja.
Mióta a Ganümédeszen közvetlenül a polgárok választják meg a köztisztviselőket, a népszerűség-hajhászás nemzeti sporttá vált – szavazás előtt megszaporodnak a „nem leszek hálátlan” feliratú, sokat sejtető falragaszok, a jelöltek választási program helyett aktfotókat osztogatnak a tömegnek, a hímnemű aspiránsok átmennek dzsigolóba, és igyekeztek szó szerint mély benyomást tenni az elhanyagolt, ötvenes háziasszonyokra, a nőknek pedig, mintha csak evolúciós fegyverkezési versenyről lenne szó, hirtelen növésnek indul a mellük – egy Oralia Fellacia Cupp-Cupp művésznevű bige péld’ul a pénzügyminiszterségig vitte a push-upjának és az XXL-es, vibráló ajakimplantjainak köszönhetően.
Mustacchio, akárhogy igyekezett, csak egy főosztályvezetői széket tudott összekefélni magának, ezért kissé megkeseredett figurává vált – már ha megkeseredhet valami, ami nyolcvan százalékban szintetikus anyagból áll. Górénk vádlijában és mellkasában több volt a szilikon, mint egy komplett pornóistállóban, kollagén duzzasztotta az ajkát, a bicepszében meg annyi olaj lötyögött, hogy azon egy egész tonhalat ropogósra süthetett volna akárki emberfia.
– Meg vagyok döbbenve – kezdte Heavenly Marlonbrandy, és beletúrt leopárdmintás hajába. – Olyan nyugodtan üldögéltek itt, mintha semmi dolgotok nem lenne.
– Mert nincs is semmi dolgunk, vazze! – nyúlt be blúza alá, és igazgatta meg melltartója pántját Natasa.
– Aha. Az állatcsempészeket meg a helyi nyugdíjasklub kapja el?
Fintorogtam, mint akinek fekélyes feneket tolnak az arcába – fél éve loholtunk egy gang nyomában, de úgy siklottak ki a kezeink közül, mint vazelines bráner a szűzlány kacsójából. Bizniszeltek ezek mindennel – drogokkal, tudatmódosító hallucinogénekkel, nemesfémekkel, de főleg egzotikus állatokkal – a jelek pedig arra utaltak, hogy csempészeink a Ganümédeszen nyomják át az illegál’ árut a vámellenőrzésen. A banda miatt gyakrabban kaptunk fejmosást, mint pornószínésznő beöntést – mindhiába. Persze nehéz minden konténert átvizsgálni, egész nap a kikötőben bóklászni, ha közben hatfelől kapjuk a riadót, és azt se tudjuk, hova szálljunk ki, merre mentsük meg a világot.
– Minden nyomunk döglött volt, azt se tudjuk, melyik dokkban emelik át a cuccost... – morogtam védekezésként.
– Mondok valamit! – csapott az asztalra Adonis Mustacchio, persze csak szordínóval, nehogy letörjön a háromdé-hatású műkörme. – Ha nem jönnek az eredmények, nem kapunk prémiumot, ha nincs prémium, nem tudom megnagyobbíttatni a legszebbik szervemet. Ha nincs bránerműtét, esélyem sincs, hogy megválasszanak egy zsírosabb pozícióba, vagyis maradok a nyakatokon. Ezt akarjátok?!
Kábé annyira akartam, mint köpölyözést kinin-kúrával vegyítve, és ahogy elnéztem, Natasa is saccper így volt ezzel. Marlonbrandy megkocogtatta az íróasztalom lapját.
– Azt mondom, sürgősen kapjátok össze magatokat! A vigalmi negyedből most futott be egy rakás panasz. Két ismeretlen állat rémítgeti az adófizetőket. Gyűjtsétek be azokat a dögöket, ha már a csempészekkel nem boldogultok. Mozgás!
A góré kimasírozott – összenéztünk Natasával, csajéja pedig meglendítette kicsi kacsóját, és bemutatta az ujjast a boss hátának.
– Élvezzen arcon egy kékbálna, te faszkalap!
– Ennyit a sziesztáról...
Összekaptuk a motyónkat, lerobogtunk a lépcsőn – két perc múlva már a kocsiban ültünk, ’Tasa bőszen kuplungolt, tekerte a kormányt, anyázott a szembejövőkkel, és igyekezett besorolni a kupolaváros forgalmába.


A Ganümédesz a Naprendszer legforgalmasabb űrkikötője, ezt a hülye is tudja – ahogy azzal is tisztában a jónép, hogy itt folyik keresztül az exogyarmatok és a Föld közti áruforgalom nagy része – azt viszont már kevesebben kapiskálják, hogy a konténerekben, tárolórekeszekben nem ritkán potyautasok dekkolnak – az áru közé keveredett, a Naprendszerbe akaratlan’ behurcolt, külvilági állatok.
Na bumm – mondhatná bármelyik értetlenkedő –, és akkor mi van? Mi gondot okozhat néhány idegen jószág?
Ami azt illeti, nagyon is sokat, apuskáim – öt éve sincs, hogy egy milánói divatcég majd’ gallyra ment, mert kassziopeiai bazimolyok garázdálkodtak egy üzemükben, és sorra felzabálták a méregdrága, félkész öltönyöket és estélyi ruhákat – nemrég meg egy bolygóközi személyszállítót kellett visszafordítani kicsivel a felszállás után, mert egy orioni bélszellentyű telibebűzölögte a komplett fedélzetet.
De sírhat akárhogy a földiek meg a marsiak szája, én már csak azt mondom, nálunk a legergyább a helyzet – milliónyi konténert nyitnak itt fel és bolygatnak meg, cuccolják át tartalmukat a helyi teherhajókra – a potyautasok meg köszönik szépen, és lelépnek, irány a kikötő meg a város. Ilyenkor jövünk a képbe mi – Natasa és én, a vámügy különleges alakulata, Ganümédesz City egzotikus gyepmesterei.


Míg Tasa a forgalommal küzdött, és frászt hozta a full közlekedésrendészetre, a PDA-mon lecsekkoltam a bejelentéseket.
– Fondor Tompor bordélyház, Kéjbarlang szexshop és Shemale Mama Kocsmája. Ugyanaz a háztömb. Asszem, könnyű dolgunk lesz.


Hogy milyen macera a meló, az a befogandó jószágtól függ – a Kloakius bastardicus péld’ul ideje nagy részét azzal tölti, hogy egy szimpi pocsolyában fetreng, és kulával dobálja a közelébe merészkedőket, hát kábé null talpalással hálóba keríthető – ha viszont, toszom azt, egy vegai hatlábú futkányt akar elcsípni az ember fia, készülhet a félmaratonra, ha pedig egy tapicskoló bűzöngért sodor útjába a sors, mászhat le a csatorna-alvilágba, egy kis extrém akadályfutásra.


Mivel a célpontjaink kábé egy helyen garázdálkodtak, abban bíztam, valami rutinmeló vár ránk – kábítólövedék a kis bestiák seggébe, azt már csomagolhatjuk is őket hálóba, és zsebelhetjük a gratulációt – mint kiderült, nagyobbat tévedtem, mint a friss-hús fegyenc, aki a börtön zuhanyzójában lehajolt a szappanért.
A látvány, ami a helyszínen elénk tárult, Dante poklát idézte meszkalin-hallucinációkkal vegyítve – egy felborult furgon turcsira gyűrt motorházából sűrű pamacsokban pöfögött a gőz, kajlán pörgő-nyikorgó kerekén egy megtépett harisnyakötő lobogott lustán – a Fondor Tompor bordély betört kirakata mögött egy pucér és peches kuncsaft fenekéből húzkodták ki az üvegszilánkokat a jótét utcalányok – Shemale Mama Bisztrójából füst sűrű felhőit, égett olaj bűzét és sebbenzin szagát pofozta felénk a szél – az utca közepén pedig, a figyelem és káosz középpontjában egy falkára való transzvesztita, néhány ártatlan járókelő és egy kivénhedt strigó járta a jazzbalettel vegyített pogót.
– Mind meghalunk! Ez maga az ördhööögh! – zúgott el mellettünk egy ultrahangon rikácsoló travi, hogy aztán a rémülettől és félrecsúszott parókájától félvakon lefejeljen egy lámpaoszlopot. – Ez... ez a shátánthól való...!
’Tasa megelégelte a zrít, és ötven kilója minden határozottságával nyakon ragadott egy séf-sapkás pacákot, aki bárddal a kezében, zokogva próbált elbújni egy felborult kukában.
– Állj meg, bazmeg! – Talpra rángattuk a fazont, aki reszketett, mint szűzlány a kanos jeti barlangjában. – Mi a fene folyik itt?!
A fószer riadtan pislogott ’Tasára és rám.
– Az a lény...! Mindenkit megfogdos! Csak ott álltam békésen, és jött az az izé, benyúlt a nadrágomba, megmogyorózott, én... én... A fenekem! Ne fogdosd a fenekem! Ne...
Natasa előkapott a tatyójából egy flakon ásványvizet, és fejbe vágta vele az idegroncs szakácsot.
– Most jobb, baszod? – kérdezte együttérzőn. A fickó szepegve bólogatott. – Oké, akkor próbáld nekünk leírni azt a kurva lényt, hogy mihamarabb elkaphassuk, és ne taperolja le újból a segged. Segíts nekünk! Rendben?
Míg ’Tasa beüzemelte a PDA-ján a Fantomkép-készítő Fajhatározót, felsegítettem a flaszterről a lámaoszloppal csókolózó travit. A forma a véres orrát törölgette bedagadt mancsával, és általában véve rettenet zaklatottnak látszott.
– Mi a fene? Te a Shemale Mamához tartozol?
– Aha. – Csak most vettem észre, hogy a tag melltartójának egyik szivacsbélése perpill az ádámcsutka magasságában figyel. – Az a dög...
– De hát mi a here történt?
– Bejött egy... valami. Én még... sose láttam még ilyet! Sorra fogdosott minket... a pincéreket, a konyhalányokat... Úgy lendült seggről-mellre, mint egy gibbon! Mama próbált megvédeni... egy filézőkéssel a lényre támadt. De elvétette... és a főszakácsot szúrta lábon! Mindenki a sebbenzint meg a jódot kereste, közben az a valami kereket oldott, a menü pedig lángra gyulladt a tűzhelyen! Uh-úriste-hen! – Csóri fickónál eltörött a mécses, láttam, ebből már annyit sem szedek ki, mint egy katalepsziás süketnémából, visszaballagtam hát ’Tasához.
– Na?
A leányzó komoran pillantott fel rám.
– Rossz hír, gecó. Mondjam vagy mutassam? – Azzal elém lökte a PDA-t. – Ha a faszi leírása helyes, ő a mi állatunk.
– Ajaj... – A képernyőről rám meredő pettyes bundás, zömök lény úgy festett, mint egy tazmán ördög, amelynek baseball-kesztyűt húztak a mellső mancsára. És bár rohadtul nem komálom az antropomorfizmust, meg mertem volna esküdni rá, hogy a jószág szemében perverz fény csillan, szája sarkában beteges mosoly játszik. – Egy Mammotrectus buntemantellus. Tarkaköpenyes csöcsfogdosó.


A Mammotrectusok a távoli Nihil-rendszer negyedik bolygóján, egy kopár, füves planétán honosak – mivel hátsó lábuk kurta és gyenge, a csöcsfogdosók erős mellső mancsukkal belekapaszkodnak a békés vándorböhömök (Peacefulitus spencerii) zsírtároló púpjaiba, és potyautasként barangolják be a Nihil-IV végtelen szavannáit. Idegen környezetbe kerülve azonban a Mammotrectusból veszélyes jószág válik – ösztöneitől vezérelve arra törekszik, hogy megfogdosson mindent, ami egy kicsit is hasonlít a vándorböhömök zsírpúpjaihoz, legyen az görögdinnye, focilabda, vagy rosszabb esetben tisztes járókelők feneke és melle.
– Na jól van – vakartam meg a tarkómat. – Gondolkodjunk az állat fejével. Ha csöcsfogdosó lennél, hová menekülnél?
Válaszolni már nem maradt időnk – olyan sikoly hasított végig az utcán, hogy egy lámpaoszlopon tollászkodó galamb ijedtében hullatni kezdte a tollait.
– Hát persze! – csaptunk szinkronban a homlokunkra. – A sztriptízbár!
A Boobie-Woogie Strip Club lányai aznap különösen pechesek voltak, ugyanis két perc alatt háromszor rémültek félholtra – először, mikor a csöcsfogdosó mindenféle kéjes morgások közepette közébük rontott, és egy világklasszik’ futballkapus reflexeivel taperolta végig a rúdon pörgő-forgó lányok labdáit – másodszor, mikor bősz csatakiáltással és csőre töltött kábítópisztollyal bezúdult az ajtón a párosunk – harmadszor pedig akkor, mikor ’Tasa megcsúszott egy begerjedt vendég kreálta ondófolton, egyensúlyát veszítve végigzúgott a padlón, és csörömpölve eltűnt egy vitrinben, a Nemzeti Vetkőzőbajnokság fallosz alakú külön- és első díjai között.
Ugrottam volna, hogy segítsek szegény csajén, de balszerencsémre egy fizetővendégben feltámadt a Grál-lovag – a potrohos fazon izzadó homlokkal és ágyéknál gyanúsan dudorodó nadrágban vetette magát rám, hogy megszabadítsa a szent helyet a törő-zúzó, kábítófegyverrel hadonászó huligánoktól.
– Hagyd békén a hölgyeket, te disznó!
Már épp hajoltam volna le ’Tasához, mikor nyakamba kaptam az áldást – az eredmény persze fix egyes taknyolás, randábbat buktam, mint kotonárus az apácák között – de ami még nagyobb gebasz, zuhantamban a pisztolyom is elsült, és a zajra előfutó, jobbjában egy méretes műhímtagot szorongató madámot találta combon.
A következő másfél perc maga volt a Dekameronba oltott pokoljárás – ’Tasa meg én együttes erővel félrerugdostuk a rajtam hempergő vendéget, aki eunuchokat megszégyenítő hangon visította, hogy hívjunk mentőt, mert esés közben eltörte a farkát – egy érzelmileg labilis öltáncos csaj a sokktól bekattanva úgy döntött, a melleibe fojtja kuncsaftját, egy kecskeszakállas, keszeg öregurat – a helyzetet látva egy józanabb sztripper-görl előkapta a bár szabvány haboltóját, hogy azzal fújja nyugodtra az eszét vesztett kolléganőjét – szép és nemes cél, de a vetkőzőcsaj keze annyira remegett, hogy a haboltó fúvókája elszabadult, és a melles-gyilkos-asszasszina öltáncos helyett a madámot találta telibe, aki fél oldalára lezsibbadva evickélt felénk, attól a nyilvánvaló szándéktól vezérelve, hogy a szart is kiverje belőlünk a cápabőr-bevonatú műbránerével.
Mire bugyikba-tollboákba keveredve, sikítozó táncoslányok közt botladozva kivergődtünk a kulimászból, a csöcsfogdosó persze meglépett, csak a csapódó hátsó ajtó jelezte, merre szökhetett a perverz állatja. ’Tasával átzúgtunk a konyhán, ki a sikátorba, a kukák, tűzlépcsők, szemetes konténerek világába.
– Látod... látod azt a dögöt? – zihálta kolleginám a talajra vetülő árnyékokat figyelve, aztán válaszra sem várva megpördült, magasba emelte kábítópisztolyát, és megeresztett egy lövést valahová az ötödik emelet és a sztratoszféra közé.
– Az istenit, elhibáztam!
Felpillantottam a magasba – a Mammotrectusunk egy lámpaoszlop tetején üldögélt, a lábát lóbálta, és úgy festett, mint aki tökéletesen meg van elégedve az életével. Nem láttam tisztán, de úgy rémlett, egy csipkés, rózsaszín melltartót szorongat a mancsában.
– Oké – emeltem magasba az üres pisztolyomat. – A fegyverek kifújtak. Most hogyan tovább?
Partnerem a homlokát ráncolta.
– A Mammotrectus pocsék futó, a talajon semmi esélye ellenünk. Ha sikerülne lecsalogatnunk, elkaphatnánk és gúzsba köthetnénk. Csak azt nem tudom még, hogy csábítsuk le a kis gecót...
’Tasára néztem, aztán a lényre, majd vissza ’Tasa dekoltázsára – hölgyikém elkapta a pillantásomat, bájos pofijára árnyék borult.
– Ha arra gondolsz, amire én...
– Ahogy tetszik – vágtam a szavába. – Hajkurászhatjuk a dögöt puszta kézzel, vagy szobrozhatunk itt, míg a sztripklubban magukhoz térnek, és a keresésünkre indulnak. Mondjuk a madám a félrőfös műfarkával...
Natasa sóhajtott egy keserves-hatalmast, és nekilátott, hogy kigombolja a blúzát.
– Rendben, miszter Agytröszt. De ha bárkinek egy szót is szólsz erről, kiheréllek a gecibe.


Innen már simábban ment a dolog, mint gangbang a bekokszolt prostival – a nyálcsorgató-megzombult csöcsfogdosóból abban a szent szekundumban kötözött sonkát csináltam a kevlár-spárgánk segítségével, mikor kurta lába talajt fogott – és még ’Tasa hamvas-domború erényeiben sem esett kár –, úgyhogy két perc múlva már kocsiba pakoltuk-ketrecbe zártuk a renitens jószágot.
– Oké – szusszantottam egy istenest. – Most pedig kapjuk el a másikat.
’Tasa döbbenten meredt rám, még a blúza gombolását is elvétette.
– Milyen másikat?
Tényleg, milyen másikat?
– Azt hiszem – vakartam meg az államat –, nem ártana szétnéznünk a környéken.


– Na nézd csak, a díszes páros! Ilyen hamar visszatértetek? Remélem, elfogtátok azokat a...
III. Heavenly Marlonbrandy félbeharapta a mondatot és a nyelvét, miközben csodálkozó arccal átrepült irodája üvegajtaján, végigszánkázott az íróasztalán, és eltűnt a könyvespolca alatt – én pedig megállapítottam, hogy 'Tasának nem csak feszes, de bitang erős is a lába. Díjat érő rúgás volt – főnökünk, ölében a kávéfőzőjével és egy bánatosan pislogó asztali lámpával, kábán meredt ránk.
– Mi az anyátokat...?
Bevonultunk az irodába, magunkra zártuk az ajtót – Adonis tápászkodott volna felfele – a változatosság kedvéért most én vágtam állcsúcson a kezemben szorongatott macskaketreccel.
– Ti megőrültetek! Nem vagytok normálisak! – köpködte a vért dicső főnökünk. – Kirúgatlak, feljelentelek benne...
– Ó, tényleg? – Heavenly Marlonbrandy mellé guggoltam, és lepöcköltem egy kávézacc-csomót a kasmíringe gallérjáról. – Nem hiszem, hogy a kóterban a seggbepakolás mellett maradna erőd feljelentéseket írogatni, pocókám.
– Mégis, mi a fenéről...?
– Mióta dolgozol a csempészeknek?!
A boss szája elkerekedett, szeme tágra nyílt – egy pillanatig úgy festett, mint egy lejárt szavatosságú guminő. ’Tasa mellénk lépett, összefonta karját a mellén:
– Már rég feltűnt nekünk, hogy milyen egyenetlen a munkaterhelésünk. Legtöbbször egy-két eset adódik naponta, néha viszont a tökünket ledolgozhatjuk, akkor sem érünk a meló végére. A legrázósabb esetek, egyszerre vagy egymás után, lehetőleg a város legkibaszottabb és legkülönbözőbb részein. Véletlen volna?
– Ugyanakkor ott van a csempészbanda – vettem át a szót –, amelyik valahogy mindig át tudja nyomni a szajrét az ellenőrzésen. Felmerült bennünk a kérdés: mi van, ha a csempészek pontosan tudják, mikor nem látszik ki az ügyosztály a munkából? Mi van, ha egy belsős segíti őket?
– Itt jössz a képbe te, főstrigó – köpte a szót ’Tasa, és cipője orrával megbökte Heavenly Marlonbrandy vállát. – Kellett a pénz a farokműtétre, a syntholra meg a szilikonra, igaz? A csempészek perkáltak neked, te pedig cserébe gondoskodtál róla, hogy azokon a bizonyos napokon a főosztály minden ügynöke heresérvet kapjon, és még csak véletlenül se maradjon ideje a kikötőben yardozni. Így volt?
– Őrültek vagytok – nyögte Adonis Mustacchio, és a földön heverő PDA-ja felé nyúlt. – Ezt nem hagyom annyiban! Mentek a sittre rágalmazásért. Lószart se tudtok bizonyítani!
Irritált a hangja, úgyhogy újból fejbeküldtem a macskaketreccel.
– Azt hiszed, picibogyó? Hát akkor elmondom, kifutottál a szerencsesorozatból, és elkövettél egy csúnya hibát. Mikor kivonultunk a terepre, abban a hitben voltunk, hogy két Mammotrectust kell befognunk. Csakhogy odakint minden tanú és minden áldozat egyetlen állatról beszélt. Ez szöget ütött a fejünkbe, ezért átfésültük a háztömböt, hogy megtaláljuk a hiányzó jószágot.
– És meg is találtuk, gecó. – ’Tasa matatott a PDA-ján, kikeresett rajta egy fényképet, és megmutatta a bossnak. – Az egyik sikátorban bukkantunk erre. Két ketrec, időzítős zárral ellátva. Rohadt okos ötlet. A megfelelő időpontban kinyílik a rács, a bent kuksoló állatok pedig kislisszolnak, és jókora balhét kavarnak.
– Az egyetlen gond, hogy az egyik ketrecnek zárva maradt az ajtaja. Meghibásodott az időzítő... van ilyen. Így aztán a csöcsfogdosó sem tudott kiszökni – ott üldögélt a rács mögött a seggén, még akkor is, mikor rátaláltunk.
– Senki sem tudhatta, hogy két csöcsfogdosó van a vigalmi negyedben, csakis az, aki elrejtette a ketreceiket.
Heavenly Marlonbrandynak úgy imbolygott a feje, mint egy vízzel telt koton, úgyhogy bevittem a végső ütést.
– És a hibád, főnök... Nos, elküldtük a ketrecet a laborba. A srácok megtalálták rajta az ujjlenyomatodat. Ezt nem fogod kimagyarázni.
A boss ránk nézett, és halkan, vért és nyálat fröcsögve gurgulázni kezdett.
– Höhö... höhh... Kitörölhetitek a seggeteket... Legfeljebb a közveszélyokozást és az illegális állattartást bizonyíthatjátok rám, viszont azt, hogy a csempészekkel üzleteltem, soha! Anonim svájci bankszámla, csesszétek meg! Leülöm az egy évet, felmarkolom a pénzt, és ti nem tehettek ellene semmit! Értitek? Semmit!
Összenéztünk ’Tasával – kiccsaje lábat lendített, és irgalmatlan-mód tökön rúgta a terpeszben heverő Heavenlyt, én pedig nyugisan a padlóra helyeztem a macskaketrecet, és kikattintottam az ajtaját.
– Azt azért nem mondanám, hogy semmit sem tehetünk – sóhajtottam csendesen. – Mr. Mustacchio, hadd mutassam be a főosztály legújabb szerzeményét, az Anophilus longphallicust – a szíriuszi análrajongó faszagányt.
Mire a zsaruk befutottak a letartóztatási paranccsal, III. Heavenly Marlonbrandy három példányban letisztázott, aláírt beismerő vallomással és vérző ánusszal várta őket.


– Na, és most hogyan tovább?
Műszak végeztével ’Tasa meg én beültünk egy csehóba, nyakaltuk a hideg sört meg a vodkanarancsot, hallgattuk a boogie-woogie-t, és szép lassan szivacsra áztunk – közben találgattuk, mit hoz számunkra a jövő.
– Nem hoz az lószart se! – csapta le a poharat csajéja. – Mustacchiót lesittelik, de jön a helyére egy másik szopós szájú hímringyó, mi meg úszhatunk ugyanúgy árral szemben, csóválhatjuk a farkunkat, és nyelhetjük a górék szarságait... Eh, néha nem is értem, mi a rákot keresek még itt. Lehetnék gondozó a tokiói állatkertben, vadőr Kenyában...
Elméláztam, a bárpultot kocogtattam a mutatóm körmével.
– Én nem látom annyira sötéten a helyzetet – dünnyögtem végül. – Bárhová is mész, idióták mindenütt lesznek. Viszont olyan jó csapatot, mint a miénk, nem találsz minden bokorban.
– Mhm – mélázott el ’Tasa, majd a szeme sarkából rám sandított. – Mondasz valamit. Elég jók vagyunk, nem igaz?
– De mennyire! – bólintottam.
– Elkaptuk a csöcsfogdosót...
– Secperc alatt!
– Megfingattuk azt a pöcsfejet...
– Ilyet nem tud mindenki, de nem ám! Képzeld csak el! – A pia már dolgozott bennem rendesen, felpattantam hát, felugrottam a bárszékre, és pózba vágtam magam. – Azt a rúgást tanítani kéne! Mi vagyunk a Ganümédesz Indiana Jones-ai, az állatcsempészet Sherlock Holmes-ai! Bármit megoldunk lazán-faszán, tőlünk tanul minden zsaru és vagány! Mutass még egy párost, aki a saját főnökét erőszakolja seggen, és még kitüntetés is kinéz nekik érte! Kosárban ez dupla hárompontos dobás, fociban kapufás gól félpályáról! Nagyok vagyunk, kicsim!
’Tasa végre elmosolyodott.
– Te aztán tudod, hogy kell felvidítani az embert. De most már gyere le onnan, te hülye, mindenki minket néz!
Lekászálódtam a székről, vissza a poharam mellé – de ahogy letettem volna az alfelem, ’Tasa áthajolt hozzám, megölelt, és egy forró kis csókot nyomott a csőrömre – sosem hittem volna, apuskáim, hogy egy ilyen mocskos száj ennyire édes lehet.
– Köszi szépen – suttogta. – De ha bent bárkinek egy szót is szólsz erről, én...

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.

Megjelent a 109. Lidércfény - 2016. július

$
0
0

Megjelent a 2016. júliusi AKF - X. évf. 7. szám
A mai napon megjelent a 109., 2016 júliusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – X. évfolyam 7. szám.
Tartalom:
Brekking Nyúsz:
– Író leszek! – Pályázat – Kiskapu
– A Kortárs folyóirat novellapályázat
– Kastély - Vers - kép
– Szavakban lobog - novellapályázat fiatal írók részére
Könyvmoly – röviden ajánljuk:
Agave – Blake Crouch - Sötét anyag
Agave – Philip K. Dick - Emlékmás
Agave – Iain M. Banks - Hidrogén szonáta
Megemlélkezés:
Bud Spencer filmjeiről szubjektíven /HomoErgaster/
Szépirodalom:
A zongorajavító /Petya/
Merengő /Seth/
A jövő útjai:
GEA-2100 /kosakati/
Fantasy:
Fúria /JohhnySilver/
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Meg egyébként is /Papp W. Fruzsina/
Versek:
Másik /edwardhooper/
Új hazánk /edwardhooper/
Halál és élet /Kolumbán Jenő/
Nyári est... /csabi6669/
Álmaim /Tordai Gábor/
Zöld ágak szerelme /kisjankó/
Genézis /kisjankó/
Sehol egy lélek /Tordai Gábor/
Könyvajánló:
Kalandok és Kalandozók – Második könyv /HomoErgaster/
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat X. évfolyamának 7. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201607.pdf
Legkisebb felbontűsú, e-book olvasókon használható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papi…/lidercfeny_akf_201607s.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City 2. - A felajzott repülőtér

$
0
0
plusztizennyolc!


Asszem, ti is beláthatjátok, apuskáim, hogy kevés dolog hervasztóbb annál, mint mikor az embert letolja a buzgómócsing főnöke – ezek közé a kivételek közé tartozik az, mikor a menetrendszerinti letolásra egy reptéri wc másfélszer egy méteres fülkéjében kerül sor, egy használt kefe és egy árva vécépapírguriga társaságában, és a lecseszerintés – csak per konspiráció és adatvédelem – süketnéma jelnyelven történik.
Persze én voltam az ügyosztályon az első, akivel ez a szégyen megesett – a Ganümédeszi Nemzetközi Űrrepülőtér férfimosdójában, homoerotik-intimitásban voltam kénytelen bezsákolni újdonsült főnököm, Egalité Phillip Jessica Bigender Missmister dörgedelmeit.


Miután előző górénkat korrupció és bűnszervezet támogatása miatt lapátra rakták, kezdtünk reménykedni, hogy végre valami kompetens forma segge alá tolják a vámügy különleges ügyosztályának pihe-puha bársonyszékét – persze nagyobbat csalódtunk, mint a pénisznövelő tablettákra beruházó kamaszfiúk nagy átlaga. Új vezetőnk, Egalité Phillip Jessica a helyi genderita egyház vezető presbitere volt, továbbá saját bevallása szerint pokémon-tudatú tűzdémon. Ezért aztán, ha egy nyúlós-dögletes míting kellős közepén felugrott az asztalra, és elkiáltotta magát, hogy „Charmander, Charmander!”, igyekeztünk fapofát vágni – az egyik első alkalommal ugyanis kibuggyant belőlem a röhögés, amit Bigender Missmister gyűlöletnevetésnek és mikroagressziónak minősített, úgyhogy előírt nekem egy hónapon keresztül heti öt túlórát, amely idő alatt a helyi gendertanszék hivatalos közlönyének cikkeit kellett lefordítanom öt világnyelvre plusz eszperantóra, a tolerancia és a békesség nevében.


Egalité Phillip Jessica kényesen ügyelt arra, hogy a vámügyes gang viselkedése a legritkább esetben legyen offenzív vagy agresszív – felszerelésünk secperc párnázott, bolyhos bilincsekkel és szelídített sokkolókkal egészült ki, mi pedig lassan kezdtük magunkat inkább a csempészek gardedámjainak és a bűnözők lelki támaszainak érezni, mintsem a vámügy tökös-speckó különleges erőinek.
– A durva módszerek sosem vezettek eredményre – mondogatta Egalité Philip Jessica. – Az elfogadás és a progresszív hozzáállás viszont csodákat művelhet!
– Azt hát, meg anyád pöcsét – morogta néhány régi bútordarab, aki némely csempész nagyapjának is szétrúgta már a golyóit, Natasa, mocskos szájú kis partnernőm pedig még hozzátette:
– Fogtál volna te tarkaköpenyes csöcsfogdosót toleranciával, gecó!


A vécébe is azért kerültem, mert főnökünk durvának találta módszereimet. Akkortájt harmadik napja dekkoltunk a reptéren, ugy’nis fülest kaptunk, miszerint egy bazi adag toszomint próbál a Földre átemelni az egyik helyi csempészbanda. A toszominról tudni kell, hogy olyan hatása van, mint a viagrával kevert kokainnak, és úgy rombolja a májat, mint a harminc centis pornós farok a szűzlány ánuszát – mi, régi bútordarabok szokás szerint olyan tüzetesen kotortunk volna bele minden csomagba, mint kanos vegai kurkászmaki a nősténye puncijába – Egalité Phillip Jessica azonban elénk tolt egy táblázatot arról, hogy mely csoportok és társadalmi rétegek érezhetnék zaklatásnak a vizsgálatunkat. Tikkelő szemmel olvastam végig a lista első százkilencvenhárom elemét, aztán valahol a „Marsról a Ganümédeszre bevándorolt, másodgenerációs, aszexuális filippínó vízvezeték-szerelő” rubrikájánál felforrt az agyvizem.
„Velem ne szórakozzatok!” felkiáltással, diszkréciót feledve, tapintatot tapodva rontottam neki a Földre tartó járatra várakozó utasoknak, és kezdtem neki poggyászuk felforgatásának – tarka inges turisták óbégattak vöröslő fejjel, mikor bőröndjükből ganümédeszi gyártmányú, felfújható szexbabákat és dugi piásüvegeket rángattam elő, egy vénkisasszony elájult, mikor táskájából műbroki és több üveg csápos izgatóbogár-por zuhant a földre – a nagy sivalkodásban már ott tartottam, hogy feltépem egy félköbméteres, bazi állatketrec ajtaját, és kidobálok belőle jószágot-almot-mindent, mikor az űrreptér biztonsági személyzete egy haboltó és egy kevlár kényszerzubbony segítségével megfékezett. Még láttam néhány régi cimbi zavart arcát, Natasa kipirult pofiját, aztán a biztonságiak felnyaláboltak, és a góré kérésére belódítottak a wc-be.


– Ez az utolsó alkalom, hogy ilyen könnyen megússza! – jelelt Egalité, és hozzátett még valamit, talán tuskót vagy fatörzset, sajnos nem vagyok perfekt mutogatásból. – Az a szerencséje, hogy már így is létszámhiány van a testületnél. Tudja, kit, tudja, mit támadott meg vadállat módjára?
Megráztam a fejem, miközben a vállamat dörzsölgettem – az az átok kényszerzubbony alig öt percet volt rajtam, mégis hullára zsibbasztotta a karomat.
– Az az állatketrec Első Grandissimóé, egyházam bolygóközi vezetőjéé! És tudja, mit szállítanak benne? Egy szagos óriásbüzönyt!
– Hogy mi a szart?! Meghülyültek?! – kiáltottam fel hangosan, feledve konspirációt és adatvédelmet. Az óriásübüzönyhöz képest az orioni bélszellentyű illatozó ibolyának számít, a kassziopeiai kénköves káposztarothadmány pedig kész kölniüzlet. A borjú nagyságúra is megnövő óriásbüzönyökről az a hír járja szerte a galaxisban, hogy vészhelyzet esetén képesek hat megabüdis szagfelhő kipöffentésére – ennyivel a komplett repteret hetekre használhatatlanná lehetne tenni.
– Csendet! – mutogatta Egalité, majd magyarázólag hozzátette: – Egyházunk vezetője kiáll a gonosz sztereotípiák ellen, épp ezért szeretné megmutatni ország-világnak, hogy az óriásbüzöny az őt övező rémmesék ellenére is érző, sőt érzékeny lény.
– Elhiszem, de akkor is kurva büdös! – kiáltottam fel újból. Egalité jobbjával befogta a számat, bal tenyere élével pedig hókon nyomott. Na persze, én nem tartoztam a listája egyik rubrikájába sem, úgyhogy engem szabadott verhetett.
– A büzöny csak akkor támadt volna, ha a maga esztelen provokációja sikerül. Most az egyszer még nem függesztem fel, viszont elvárom, hogy először is ne mozduljon el a kijelölt társa mellől, holmi magánakciókba kezdve, másodszor fogja be a száját, legyen udvarias, és ne triggereljen senkit, harmadszor pedig írjon holnapra egy szép, hosszú, bocsánatkérő levelet Grandissimónak, különben…
Itt elvesztettem a fonalat – Egalité vagy azt mutogatta, hogy virslik vannak a bicskáján, vagy hogy késhegyre tűzi a kolbászomat – mindenesetre morogva-zsörtölődve, de kissé megkönnyebbülten tértem vissza a melóhoz.


– Na, hogy ment? – érdeklődött Natasa. A csaje egy bőrönd tetején üldögélt, és csokit majszolt. Próbáltam már néhányszor figyelmeztetni, hogy normál kaját is kéne tunkolnia, de javíthatatlan bigéje ragaszkodott az ízes-cukros, gyorsan betömhető szeletekhez. – Meg lettél kufircolva?
Végignéztem a csajén – az utóbbi időben feketére festette a haját, és hagyta hátközépig nőni-kunkorodni – barna bőrével, khaki blúz-sort egyenruha-kombójában, fehér térdzoknijával úgy festett, mint egy egyiptomi cserkészlány.
– Meh – vontam vállat. – Olyan ez, mint az aranyér. Csak akkor fáj, ha análszexelek. Amúgy mi a pálya?
– Lógatjuk a tökünket – közölte ártatlan kislány-hangon partnerem. – A fiúk a reptériekkel közösen átvilágítják a nagy teherkonténereket, nekünk meg marad a szúrópróba-ellenőrzés. Azt mondták, azért bízzák ránk, mert ez a legfontosabb…
– Plusz hogy ne kavarjak semmilyen gebaszt, nem?
– Talált, süllyedt. – Natasa talpra szökkent, megropogtatta a vállát.
– Oké, oké… – morogtam magam elé mentegetőzésképpen. – Az a rohadt lista kiakasztott…
– Sejtettem, gecó. – Kiscsaje rosszallón-mosolyogva rám nézett: – Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd, néha olyan kurva hisztis tudsz lenni, mint egy lány.
Elvigyorodtam, belebokszoltam Natasa vállába.
– Te meg olyan randán beszélsz, mint egy férfi.
Magamra erőltettem egy gyakorló pederaszta és egy cukrot osztogató misszionárius minden negédességét, aztán nekiálltunk ellenőrizni a gyanúsabb arcokat – aktatáskás, izzadó fazonokra bazsalyogtam rá, minden neszre rezzenő, neurotikus macákat szólítottam fel bájologva a kézipoggyász bemutatására – ahol a delikvens szívózott volna, előperdült Natasa, és bájos csicsergéssel-dekoltázsvillantással csavarta elfele a makacskodó fejét. Persze eredmény annyi, mint gruppenpornóban az erkölcsi tanulság – fél órával és vagy tucatnyi pácienssel később megálltunk a büfénél, kávét kortyoltunk, és törtük a fejünket.
– Az informátorunk szerint minimum tíz kiló anyagot próbálnak átemelni a vámon – dörzsöltem meg az államat, és kancsalítottam ’Tasára, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a melltartója pántját visszaigazgassa a blúza alá.
– A francba, gecó, már megint híztam mellre… Ha ez így megy tovább, D kosarast kell szereznem… – Felnézett, és naiv kislány-tekintettel rám mosolygott. – Folytasd csak!
– Szóval minimum tíz kiló – nyeltem egy nagyot, és igyekeztem nem gondolni mellekre és D kosaras, fekete, rózsaszín meg párducmintás melltartókra. – Vagy teherkonténerben fér el ennyi cucc…
– Ott eddig lószart sem találtak…
– Vagy egy nagyobb kézitáskában.
– Ezzel sokra megyünk, baszod – közölte csilingelő hangon ’Tasa, aki végre abbahagyta a melltájék-matatást. – Becsekkolásnál ellenőriznek minden csomagot, és mi is figyelünk...
– Eh! – legyintettem, és belekortyoltam a kávémba. – Ritkán mondok ilyet, de most tanácstalan vagyok, mint szűzlány az első éjszakáján.


Ha az ember egy problémán agyal, sok helyről szerválhat segítséget – Newtont egy lehulló alma segítette a gravitáció felfedezéséhez, a vegyész Kekulé álmában jött rá a benzol képletére, Long Dorong Silvert pedig egy injekciós tű döbbentette rá, hogy sok minden használható pénisznövelésre, de a farokba fecskendezett vazelin ziher, hogy nem. És milyen profán az élet: a tíz kiló ajzószer rejtélyét annak köszönhetően oldottuk meg, hogy Natasa imád mocskos pornófilmeket nézni.


Az történt ugy’nis, hogy miközben fejtörve támogattam a büfé műmárvány pultját, egyszerre az arcomba kaptam vagy másfél deci, Natasa-nyállal kevert kávét – fordultam volna, hogy kiosszak egy harsány „miafrancotcsinász”-t, de kávét prüszkölő partnernőm belém fojtotta a szót:
– Jajj, bazmeg, gecó, beszarok, ez ő!
Értetlen pofát vágtam, mint egy püspök a vibrátorok között, majd megfordultam – a bal kezem felőli székre egy visszafogott, bézs nadrágkosztümöt viselő, búzaszőke bige készült épp lecsüccsenni.
– Bocsánat, szabad? – kérdezte a szöszi, és lepakolt mellénk egy kisállatketrecet meg egy dizájner-ridikült. Már épp kiböktem volna egy „hápperszé”-t, de ’Tasa felugrott, a vállamra támaszkodva átnyúlt felettem, hogy kezet adjon a jövevénynek, csak épp túl nagy lendületet sikerált vennie, úgyhogy mellel előre rám borult – az arcom pár másodpercre eltűnt partnernőm parfümillatú és forró dekoltázsában. Mikor öt másodperc blackout után végre magamhoz tértem, és levegőt kaptam, Natasa már túl volt a bemutatkozáson, és a vállamat rázta, mint a kettőhúsz.
– Húú, pöcsöm, bammeg, tudod, ki ült mellénk? Jekatyerina Gyebaszova, az Arany Análtágító idei nyertese! Váááá! – Azzal közelebb cibálta a székét, lezöttyent rá, és az ágyékomra támaszkodva áthajolt előttem-fölöttem, és már a szöszinek csicsergett ezerrel. – Láttalak ám abban a matrózos-hajós filmben, az Anális kanálisban, meg amikor ügyvédet játszottál négy elítélttel… Farkastörvények, ez az! Fúú, csessze meg, hogy bírtad ki? És mit csinálsz a Ganümédeszen? Filmet forgattál?
Gyebaszova kisasszony diszkrét mosollyal hallgatta a szóáradatot, intett a pincérnek, a kisállatketrecet pedig feltette a pultra.
– Átutazóban vagyok – mondta végül. – A külső Naprendszerből jövök, ott forgattunk egy új egész estés felnőttmozit.
– Mi a címe? – kérdezte felcsillanó szemmel Natasa, és a változatosság kedvéért rátenyerelt a farkamra.
– Az Uránusz ánusza. Jövőre mutatják be, és…
A kisállatketrec ebben a pillanatban felberregett, mint egy vibrátor – ’Tasa elnyomott egy „ómiafaszom”-at, én a pillanatnyi döbbenetet kihasználva arrébb löktem partnernőm kezét. Gyebaszova kisasszony ciccegő hangot hallatva megpaskolta a ketrec rácsos ajtaját.
– Hééé, nyugi! Jó fiú!
– Bocsánat – szóltam közbe. Fél kézzel betapasztottam ’Tasa száját, mielőtt újra elveszett volna a pornófilmek világában, másik kezemmel pedig előhalásztam vámügyes igazolványomat. – Szakmai ártalom, rutinellenőrzés, tudja, az állatügyi, különleges alosztályról vagyunk… Milyen fajtájú a kis kedvence?
Jekatyerina Gyebaszova zavartan mosolygott. Zavartan egy pornósztár? – gondoltam. Ez nekem új.
– Nos… végül is nem titok. Egy kallisztói bizsi-zsizsik. A zsizsik, ami bizsereg. Ha felhelyezzük valamelyik testnyílásba, és ő vibrálni kezd, akkor…
Gyebaszova riadtan hallgatott el, mert akkorát ordítottam, mint a nudista asztalos, aki satuba fogta a zacsiját. Hát persze! Már az Uránusz ánuszánál is éreztem, hogy közel a megoldás, de most már száz percent!
„Állat, ánusz!” üvöltéssel kirúgtam magam alól a bárszéket, a frászt hozva egy komplett német nyugdíjascsoportra, aztán Natasát karon ragadva, bőröndökön-padsorokon átugrálva elviharzottam a terminálok felé.
– Mi a lófaszhotdog? – zihálta ’Tasa. – Mi ütött beléd?
– Rájöttem, hogy emelik át a cuccost a vámon! – Farolva fordultunk be egy sarkon, előttünk feltűnt a szorosan egymás mellé pakolt ketrecek sora. – Vegyél egy lényt, ami olyan büdös, hogy senki nem mer a közelébe menni… aminek hatalmas végbele van… amibe belefér tíz kiló toszomin…
– A szagos óriásbüzöny! – kiáltotta Natasa. – Hát persze, gecó!


Az utólagos mentegetőzés annyit ér, mint impotens farokra a gipszpor, de tényleg nem így akartam – a reptér szekusai, híven a parancsukhoz, megpróbáltak megállítani minket, úgyhogy kénytelenek voltunk testcselezni – nagy igyekezetünkben viszont nem vettük észre, hogy a padlót frissen mosták, sz’al kéz a kézben vágódtunk hasra, és csúsztunk be teljes gőzzel a mindenféle ketrecek közé.
A becsapódást olyan csörömpölés követte, mintha egy falka bádogember rendezett volna orgiát – a szekusok üvöltöttek, az állatok sziszegtek, rikácsoltak, kurrogtak és morogtak, ’Tasa bazmegolva próbálta kiszabadítani a drótketrecbe akadt sortját – aztán az egész tohuvabohunak fél másodperc alatt vége is szakadt, és olyan csend támadt, mint a hullaházban hajnali fél háromkor.
– Mi az isten… – tápászkodtam fel, de az elém táruló kép láttán én is átmentem viaszszoborba.
Pontosan előttem, a poggyász-utas-szekus kakofónia közepén egy nyitott ajtajú ketrec állt – a ketrec előtt pedig egy bulldogképű, birkanagyságú, feltűnően terebélyes alfelű lény vicsorgott.
– Ajaj – leheltem oda a gyöngyöző homlokú ’Tasának. – A büzöny kiszabadult.
– Zseni vagy, hogy kapnád be – suttogta vissza Natasa. – Most mi legyen?
Eskü, hogy nem így akartam – csupán szerettem volna finoman visszatuszkolni azt a dögöt a ketrecébe, mielőtt elkóricál, de a nedves padló másodszor is közbeszólt – egy hangos „kurvaélet!”-et elharapva, teljes súlyommal seggre estem, magammal rántva két bőröndöt és ’Tasát is.
Orbitális becsapódás volt – Natasa popsija tompán puffant, a bőröndök hatalmasat döndültek, én üvöltöttem egyet – a szagos óriásbüzöny pedig felnyiffant, aztán farpofái közül megeresztett egy kisebbfajta hurrikánt.
– Szent szar!
Negyed köbméter, orkán-sebességgel kiszabaduló büzönypuki önmagában is csiklandós dolog, tíz kiló ultraerős ajzószerrel vegyítve viszont maga az apokalipszis – a toszomin-aeroszol egy lélegzetvételnyi idő alatt szétterjedt a zárt térben, azzal elszabadult a pokol.
– Ó… óóóó… óóóhhh!
Míg a járókelők egy része befogott orral öklendezett, addig toszomintól begerjedt utasok dobták le zakójukat, és kezdtek sztriptízversenybe a nekivetkőző stewardesekkel, tisztes matrónák ugrottak a reptér szekusainak nyakába, egy jól szituált matematikaprofesszor-külsejű öregúr pedig átmászott az információs pulton, térdre vetette magát, úgy csókdosta a csillogó szemű, lihegő recis hölgy szoknyájának szegélyét.
– Úr… úristen! – fulladoztam a szállongó toszomin-porban, miközben a kezem nyújtva próbáltam felsegíteni ’Tasát. – Tennünk kell valamit, ez maga a…
Úgy haraptam el a mondatot, mint epilepsziás szajha az álló bájdorongot – Natasa ajkán nyál, szemében pajzán fény csillant, mellei közt kövér izzadságcsepp gördült alá – blúza felcsúszott egészen a melléig, szabadon hagyva lapos kis hasát, és a köldökében megcsillanó, rubinszínű piercinget. A látvány úgy vonzott, mint a Jupiter gravitációja – Natasa pedig olyan epekedéssel harapdálta az ajkát, hogy azt hittem, menten kiserked a vére.
– Nahát… – dorombolta hölgyikém, miközben kinyújtott jobbjával végigsimította az arcomat. – Neked mindig ilyen szép szemed volt?
Úgy éreztem, hogy az ágyékomban kitört egy vulkán, és a lávája ráfolyt egy működő acélkohóra – se szó, se duma rántottam magamhoz Natasát, az édes, kedves, zabálnivaló Natasát, fúrtam az arcomat a válla hajlatába, és szívtam magamba haja és bőre illatát – hölgyikém kissé eltolt magától, majd meglepetten pislogott az ágyékom tájékára.
– Uh… – közölte ékesszólóan. – Szerinted ha mi ketten…?
– Az empirikus megismerés híve vagyok – nyögtem inkább csak magamnak, azzal kézen fogtam, és magammal húztam őrjítő kis partnernőmet. – Gyere, láttam hátul egy üres irodát!


Mikor fél órával és három menettel később, kócosan és kipirultan előbotorkáltunk, valahogy nem érdekelt minket sem a felajzott repülőtér, sem a botrányra odacsődülő fotósok hada – katasztrófavédelmisek üzemelték be légtisztító berendezéseiket, gázmaszkos ápolónők adagoltak ellenszérumot a toszomintól kanos-lucskos közönségnek – mi csak kapkodtunk a levegő után, és bazsalyogtunk ábrándosan – mikor találkozott a pillantásunk, elvörösödtünk, mint a főtt homár.
– Istenem… – nyögte Natasa.
– Istennőm… – nyögtem én.
– A toszomin…
– Hát persze…
– Olyan nincs, hogy…
– Persze, mi más is lehetne… hehe…
– Fellángolás…
– Az… Testiség…
’Tasa a csupa-csipke, ciklámen bugyiját igazgatta, aztán begombolta a sortját, én meg a zsebembe nyúlva, diszkréten kitapogattam a sajgó farkamat – ezt a pillanatot választotta ki Egalité, hogy közénk robbanjon.
– Charmander! Micsoda botrány, úrgender! Grandissimo óriásbüzönye, mint a drogszállítás eszköze! Szégyent hoztak az egyházunkra, ezt ki kell vizsgálni! És ez a tömegjelenet, brr, fogadjunk, hogy egyikük sem töltötte ki a szexuális aktusra vonatkozó, tízpercé beleegyező nyilatkozatot! Még szerencse, hogy mi a legutolsó oltással a toszomint ellenanyagát is megkaptunk. Belegondolni is szörnyű, hogy mi történt volna, ha nem vagyunk immunisak erre a vacakra… – Natasa meg én időközben főtt homárból már céklába mentünk át, de Egalitét csak a munkamorál érdekelte, úgyhogy lapockán taszajtott, hogy kiesett a zsebemből két zacskó óvszer. – Munkára, emberek! Grandissimót feltartóztatni, a kéjelgőket izolálni! Aztán pedig váltsanak ruhát, mert mindketten bűzlenek! Charmander, Charmander!


– Bazz, az egész csak tévedés volt.
– Amikor meglovagoltál, az is.
– Meg amikor te hátulról…
– Kétszer.
– Ja, gecó, kétszer. Tévedés.
– Egyszeri kilengés, mi más?
A melóhely melletti kocsmában ültünk, pisztáciát ettünk, vedeltük a vodkanarancsot, és valahogy nem akarózott örömködnünk, bár okunk lett volna a boldogságra. A csempészárut lekapcsoltuk, ha alter módon is, Első Grandissimót maga Egalité vette őrizetbe, aki tekintettel az érdemeinkre, nem osztott ki zacsifacsarást és kötelező túlórát a terminálbéli magánakcióm miatt. A szagos óriásbüzöny a ganümédeszi állatkertbe került megfigyelésre – az ügy tehát véget ért, mi mégis kínosabban éreztük magunkat, mint látens gerontofil a nyugdíjasklubban.
– Azért – mélázott el Natasa, és szórakozottan csörgette a pohara alján maradt jégkockákat –, nem is hittem volna, hogy ilyen baszott…
– Jó? – segítettem ki.
– Aha. – Körülnézett, aztán közelebb hajolt. – Mármint hogy toszomin nélkül meg minden. Azt hiszem, ezt hívják…
– Kémiának? – böktem közbe.
– Aha, gecó. – Megbirizgálta a nyakában lógó, kereszt alakú medált. – Tudod, most felébredt a… hogy a faszba mondjam… kíváncsiságom. Kár, hogy nem…
– Nem ismételhetünk? – Sóhajtottam egyet, és ’Tasa bájos profilját bámultam. – Tényleg kár. Majd beleőrülök, annyira szeretném. De hát az etikátlan lenne.
– Az, bammeg. A szabályzat is tiltja.
– Egalité sem örülne neki. Pedig…
– Ja, ne is mondd.
Egymásra sandítottunk, majd az előttünk álló poharakra – egyszerre hajtottuk fel a maradék csavarhúzónkat, és egyszerre nyúltunk a bankkártyánk után.
– Hozzám…?
– Én közelebb lakom, mucikám.
– Mhm. – Natasa elégedetten bólintott, majd mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, összeráncolta kislányosan sima homlokát. – De ajánlom, hogy tiszta legyen az ágyneműd, különben…

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.

Izolde Johannsen interjú - 2016. szeptember

$
0
0


Mit tudhatunk rólad?
– Civilként az egészségügyben tevékenykedek. Tizenhat évig egy kórházi ambulancián dolgoztam, de pont az írás miatt váltottam, több időre volt szükségem így jelenleg a lakhelyem közelében, az onnan mindösszesen nyolc utcányira található szakrendelőben dolgozom, asszisztensként. Családommal, férjemmel, gimnazista fiammal és lassacskán kilenc éves kislányommal Budapesten élek.

Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?
– Hetedikes koromban. XVI. Lajosról és a francia forradalomról tanultunk. Óraszám ültem az iskolai könyvtárban, és azon tűnődtem, miért nem tudott a király és családja megmenekülni. Elég volt csak kinyitnom a könyvet, és azonnal fejest ugrottam a cselekménybe. Szerettem volna megmenteni a királyt, illetve engem mindig is a „másik oldal” érdekelt. Jelen esetben a királyi testőrség, hogy mit élhettek át azokban a hetekben. Akkor alakult ki bennem, hogy egy adott történelmi kornak megmutassam a másik, kevéssé ismert oldalát, olyan szereplőket kutassak, akik a háttérbe szorultak, de igaz volt ez elfeledett csatákra, kevéssé ismert helyszínekre is. Ekkor született meg az elhatározás és 1997-ben pedig az elhatározást tett követte. 1998 óta írom a regényeimet.

Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?
– Háromféle sorozatot írok, így elmondhatom, hogy három példaképem is akad. A kalandregényeim előfutára a Robert Silverberg által írt Lord Valentine kastélya volt. Az első, saját zsebpénzemen vett könyvem. De nem Silverberg miatt, hanem a zseniális magyar fordító Nemes István miatt volt számomra oly meghatározó élmény és az a mai napig is. Ezen felül azon kevesek közé tartozom, akik megismerkedhettek gyermekkori példaképükkel, és oly sok év eltelte után immáron íróként egy asztalnál beszélgethettem Istvánnal. A történelmi fantasy világát Jean François Nahmias trilógiája nyitotta meg előttem, aki a Százéves háborút dolgozta fel egy családregény formájában. Végezetül a hadtörténeti-haditengerészeti sorozatomat Erich Maria Remarque nagyszerű munkásságának köszönhetem.



Nemrég jelent meg A birodalmi kalóz című regényed. Mesélj erről egy kicsit!
– 2004 óta foglalkozom a II. világháborús német birodalmi haditengerészettel. A kalózregényem miatt léptem be annak idején a TIT Hajózástörténeti Klubba, és egy éven át hallgattam az előadásokat. Ekkor derült ki, hogy nem csak vitorláshajók hanem hadihajók is léteznek. Mivel az iskolában csak a szárazföldi hadszínterekkel foglalkoztunk, lelkesen fedeztem fel az új területet… azaz rájöttem, hogy magyarul nincs is mit felfedezni, csak szórványanyagok, fejezetek, elszórt cikkek álltak rendelkezésemre. Elsősorban a nagy felszíni csatahajók kapitányainak életrajzát kutattam, majd 2015-ben társultam egy hadászati blog szerkesztőjével, és emellett létrehoztam a szakértőkből álló Kriegsmarine-csoportot. A háttércsapatom magyar és német történészeivel, hajóskapitányaival és modellező szaktekintélyeivel – mint szakmai lektorokkal – közösen alkottuk meg a sorozat első részét, (A birodalmi kalóz) mely ezidáig egyedülálló a hazai és a nemzetközi hadtörténeti irodalomban. Hans Langsdorff sorhajókapitány, az Admiral Graf Spee páncéloshajó, avagy ismertebb nevén „zsebcsatahajó” és az Altmark ellátóhajó teljes története.



Vámpíros könyved nincs? :)
– Már vártam a kérdést, hiszen engem elsősorban a misztikus történelmi fantasy sorozat miatt ismernek. Sokan lenézik a vámpírokról szóló irodalmat. De ha azt mondom, hogy Goethe, Baudelaire, Babits, Stoker és Sheridan le Fanu után én magam is az 1700-1800-as évek vámpírirodalmával foglalkozom, melyet történelmi köntösbe öltöztettem, az már egészen máshogy hangzik. Itt is érvényesül az a vonal, ami mentén haladok: ha a történelmi eseményeket nézzük én a római birodalommal kapcsolatban nem Néróval és a kereszténységgel, hanem Hadrianus és Antinous szerelmi életével foglalkoztam, és mindemellett végre megírhattam XVI. Lajos testőrségének szenvedéseit a francia forradalom alatt (még kéziratos formában, hiszen ez a rész az ötödik regényben szerepel majd). Főszereplőm Caspar egy kelta rabszolga, aki Kr. e. 134-ben, tizenöt évesen alakul át – így egy kamaszról írok, aki elképzelhetetlen, majdhogynem isteni hatalom birtokosa lett, és ezt az új tulajdonságot nem mindig tudja elfogadható mederben tartani. Erkölcstelen és gátlástalan, miközben mélyen legbelül kétségbeesetten kapaszkodik elvesztett, emberi énjébe.

Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?
– Hosszú volt bizony. A visszautasításokkal, hitegetésekkel, ígéretekkel és sehová nem vezető várakozásokkal. Sok regényem indult irodalmi versenyeken, volt két kiadóm is, de idővel elhaltak, bedőltek. 2013-ban aztán nem vártam tovább, és saját kezembe vettem a sorsom. A Kárhozat éjjele első részének megjelenését követően hirtelen kinyílt egy addig elzárt világ, megismerkedtem a kortárs hazai fantasy és történelmi irodalom ma élő íróival, lett egy lektorom, akivel immáron három éve dolgozom együtt, és hét megjelent regénnyel, több novellával és két életrajzi kisregény megírásával a hátam mögött egész szép munkásságot tudhatok magaménak.



Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– Két regényt emelnék ki. Az egyik a kalandregényekből a Titokzatos felcser. A középkori orvoslás, jelesül a vándorló hályogszúró felcserek mindennapjairól szól, romantikus keretbe ágyazva és a korabeli kórságokkal megfűszerezve. Olyan orvostörténeti regény, ami végigvezeti az olvasót azokon a küzdelmeken, amit még a modern eszközök és gyógyszerek elterjedése előtt vívtak a felcserek és ápolók. A másik a hadtörténei regény, a frissen megjelent Birodalmi kalóz.

Úgy hallottam, nemrég elkövettél egy novellát is egy fantasy világra... ;)
– Nagyon kedves felkérésnek tettem eleget, és egyben munkásságom fordulópontjához értem ezzel. Bekerülni a Nyakonöntött Próbagoblin világába, ez olyan megtiszteltetés, amiről nem is álmodtam, ezelőtt három évvel. ;)

Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
– Két évvel ezelőtt még egészen más terv szerint dolgoztam. Aztán egy adott pillanatban arra gondoltam, felrúgom az eddigi szoros tervet, és belekezdek az új sorozatba, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy halogassam a szívbéli regényeket. Megváltozott a munkafolyamat, rengeteget tanultam a lektorom segítségével, és tanulok a mai napig. Jelenleg a kutatások töltik ki a mindennapjaimat, mert csak angol és német szakanyag áll rendelkezésünkre, az elhanyagolhatóan csekély magyar nyelvű irodalom épp csak útmutatóul szolgálhat. Céljaim is megváltoztak, jelen pillanatban azon dolgozom, hogy az adott korszak és témakör elismert hazai írója legyek. A Történelmiregény Írók Társaságának tagjaként, ez mondhatni kötelességem is.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?
– A hadtörténeti sorozat második részét készítem elő – a regény vázlata megvan, most az anyaggyűjtés és fordítás zajlik. Közben idén szeretném a kalandregény sorozat következő részét is megjelentetni – ez egy vándorcirkuszról szól –, ugyanakkor a fantasy sorozat IV. része is lektorálásra vár – ez a regény VIII. Henrik és Michelangelo korába viszi el a kedves olvasót –, kiegészítve vámpírok, vérfarkasok, alakváltók színes, vidám és meglehetősen hangos csapataival.

Köszönöm a lehetőséget és ezúton üdvözlöm az olvasókat! Izolde Johannsen

Para Celsus/Novák Gábor interjú - 2016. szeptember

$
0
0


Mit tudhatunk rólad?
– „Aki ismer, tudja mien vok, a többiek ismerjenek meg!!4! Köszíkeh!” Komolyra ferdítve, a műveim alapján összerakható rólam egy kép. Ha ennyi elég, hogy élvezhetőek legyenek az írásaim, akkor minek beszéljek többet magamról? Ha meg nem, akkor úgyis megette az egészet a fene. Tessék inkább az irodalomról kérdezni.

Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?
– Negyedikes koromban megnyertem egy meseíró versenyt. Egyébként nem biztos, hogy író leszek – szerintem attól, hogy valaki körmölget, esetleg meg is jelenik itt-ott, még nem lesz automatice író. Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon jó lenne, ha író lehetnék.

Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?
– Vladimir Nabokov, Jack Kerouac, William S. Burroughs, Márai Sándor, Murakami Haruki, Krúdy Gyula, Iván Szergejevics Turgenyev, J. D. Salinger… Mindenkitől próbáltam átvenni egy picit, de annyit nem, hogy epigonná váljak. Így aztán létrehoztam a saját stílusom. Remélem.
És persze kihagyhatatlan, megkerülhetetlen írás Chris Kelvin egzisztencialista regénye, a Kelvin tér, metróállomás, mely igazi míves stílusban, mély rálátással világítja a nagyvárosi, elidegenedett ember lelkének finom rezdüléseit.

Amint látom, a fentiek nem a tini-vámpíros témában nyomulnak...
– Pedig szeretem a tini-wámpyros-angyalos-nyafogós YA-regényeket. A kedvencem, amiben a multimilliomos filmsztár azért panaszkodik, mert frizurakészítés során a fodrász oldalra fordítja a fejét. Mert ez a sztárvilág igazi árnyoldala. A frizurakészítés. Komolyan, az ilyen művekből mindig tanulok valami újat.

Mi az, amit egyáltalán nem olvasnál?
– Mondjuk egy fanfiction regényt, amiben Paulo Coelho és E. L. James megmentik a világot az igényes irodalomtól. A végén szexjelenettel. Na, azt biztos, hogy nem olvasnám el.

Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?
– Attól függ, van-e elhagyott könyvtár és jazzlemez-gyűjtemény azon a lakatlan szigeten. Ha nincs, akkor könyveket, vízhatlan sátort a könyveknek, meg annyi infrastruktúrát, hogy zenét hallgathassak.

Van olyan karaktered, aki nagyrészt egy létező személy kivetülése?
– Nem is egy. Egy barátnőm volt a minta az egyik legsikerültebb novellakarakteremhez, de a hölgyek egyébként is inspirálóan hatnak rám. A novelláim narrátorában pedig ott vagyok én is. Valamilyen szinten.

Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?
– Hogy hosszú volt-e? Nem akartam mindenáron megjelenni, nem tepertem ezért, szóval számomra nem volt sem hosszú, sem út. Csak úgy megtörtént. 2010-ben jelent meg az első két írásom nyomtatásban, egy vers és egy novella. „Aha, oké, tök jó.” – kábé ilyen volt. Miután megjelenik egy művem, már nem igazán hoz lázba. Néhánynak a címére sem emlékszem.

Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– Az előző okból kifolyólag azokra, amelyeknek emlékszem a címére. :D Néha elég hülye címeket adok: Érzelgős utazás, Mugen Béjbe Beat, 1.01ita, Marcipánsóder, Hús és psziché.

Nehéz volt rábeszélni, hogy megjelenj az első dedikálásodon? :)
– Csinos hölgyekkel, jazzel és könyvekkel bármikor le lehet győzni a nyilvános szerepléstől való egészséges viszolygásomat, szóval nem. Mondjuk azon tényleg meglepődtem, hogy voltak, akik igényt tartottak az az aláírásomra. No de akadnak, akik sörösdobozfüleket vagy gemkapcsokat gyűjtenek, mások meg aláírásokat többek közt olyan alakoktól, mint én. Ettől színes a világ.

Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
– Nem szoktam tervezgetni – ha van valami, ami kikívánkozik, azt leírom, aztán ha sikere van valahol, hát örömködöm. A tervezgetés legfeljebb az érvényesülést segítené, abban meg nem vagyok jó.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?
– A kérdés második felére: lásd, mint fent. Az elsőre: egy hatkötetes romantikus Twilight-fanfictionön dolgozom. Zseniális újításom, hogy az én vámpírjaim nem csillognak, hanem konfettit izzadnak, és pezsgő folyik az orrukból. Két lábon járó jegygyűrű Edward után jöhetnek a humanoid partykellékek.

Valójában egy novellaciklussal vacakolok, amelyet leginkább ecchi-sci-fi skatulyába tudnék betuszkolni. Földönkívüli fajok, kivillanó bugyik, zenei utalások meg sok szexista hasonlat.

Szilágyi Heléna interjú - 2016. szeptember

$
0
0


Mit tudhatunk rólad?
Annak ellenére, hogy emberekkel dolgozom és írásaim során sok minden kiderülhet rólam, nem vagyok éppen egy szószátyár alkat. Röviden annyit rólam, hogy olykor elkap a gépszíj, na jó… örökösen teszek-veszek, tanulok, rajzolok, írok. Talán, mert nehezen tűröm a monoton hétköznapokat. Egyébként pszichológus és grafikus vagyok a papírjaimat nézve. Egyébként mind a két szakma tagjai úgy nyilatkoznak magukról, hogy ők nyitottak, különcök, megfigyelők az életben. Úgy érzem, ezek rám duplán igazak.

Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?
Mindig is introvertált kölyök voltam, az írással szórakoztattam magam. Alsós koromban állatokról írtam. Hol a biológiájukról, hol meséket találtam ki. Tizenkét évesen már rendszeressé vált a grafomániám, és, amikor megkérdezték, mi leszek, rögtön rávágtam, hogy író. De persze, már akkor tisztában voltam vele, hogy valami piacképes szakmára is szükségem lesz mellé.

Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?
Vannak egy páran. Ha fantasyról, horrorról és az írói stílusról van szó, akkor Stephen King, Rob Thurman és Neil Gaiman. Ha romantikus történetről, akkor Jane Austen. Ha korszakról, akkor imádom a sötét romantika időszakát és a gótikus történeteket. Viszont a magyarok között is akad ám kedvencem, mint Benyák Zoltán, vagy Gaál Viktor. Ezek az írók és regényeik mind hatottak rám, az írásaik belém épültek és segítettek, hogy kialakuljon a saját írói stílusom. Ami persze még alakulóban van, és folyamatosan lesz is még.



Nemrég jelent meg az Ahol a part szakad című regényed. Mesélj erről egy kicsit!
Az Ahol a part szakad gondolata még a gimnáziumi éveim alatt megszületett, a valóságban is már három-négy éve porosodott a többi kéziratommal együtt. Még abból az időszakomból származik, amikor az ifjúsági, romantikus vonalon mozogtam. Hát, ez is elmúlt nálam, mostanában a fantasy és a horror, ami közel áll hozzám, viszont rengeteget írtam akkoriban, tizenéves fejjel és ezek az írások is közel állnak hozzám. És azokban a körökben, ahol szeretik a hasonló történeteket, pozitív visszajelzéseket kaptam róla/róluk. És hogy kicsit az Ahol a part sztorijáról is meséljek, egy zeneiskolában játszódik, ahol rengeteg elvárás nehezedik a diákok vállára, barátságok szövődnek meg szerelmek, miközben igyekeznek a felszínen maradni a kamaszkor háborgó tengerén.

Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?
Egészen húszéves koromig csak regényben bírtam gondolkozni. De ugye, azzal nehéz érvényesülni, főleg az elején. Több kéziratom készen állt, de a kiadók nyilván elhajtottak kezdőként, meg természetesen volt és ma is van még hová fejlődnöm. Aztán egyszer az egyik barátnőm küldött egy pályázatot, ahová novellákat vártak, éppen nyári szünet volt az egyetemen, így nekiültem és két-három nap alatt megszületett a Bukott angyal, az első próbálkozásom mind a novellák, mint az irodalmi pályázatok területén. Pár héttel később meg is jelent egy antológiában a Holnap Magazinnál, és utána még jópár írásom is. Rákattantam a pályázatokra. Vágytam a visszajelzést, a kritikát, az eredményeket, hogy lássam, van-e értelme komolyabban foglalkozni az írással.

Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
A regényeim közül A táltosok öröksége az első olyan írásom, amiben több karaktert és idősíkot mozgatok egyszerre, és történelmi, illetve fantasy elemeket is beleszőttem. Borzasztóan sok tervezést és időt igényelt, hogy megszülessen, ennek ellenére hamar megírtam, szinte minden időmet nekiszentelhettem, mert élveztem írni, kihívás volt, viszont a javítgatás a mai napig is tart. Még mindig nem érzem késznek, viszont büszke vagyok rá, mert hatalmas áttörés volt számomra, hogy hozzá mertem nyúlni egy ennyire komplikált történethez. A novelláim közül a Segítség áll most a legközelebb hozzám, amelyet a korábbi munkahelyemen írtam még, ahol sok-sok hátrányos helyzetű és magatartászavaros gyerekkel dolgoztam együtt. Belőlük merítettem, az ott töltött tíz hónapom eszenciája.
Az eredmények szempontjából a legnagyobb büszkeségem az, hogy 2-300 novella közül az Egymásért harmadik lett a 2011-es Erénynek Erejével pályázaton, amelyet az Új Akropolisz szervezett. Meg persze a Titkok, ami itt, a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Varázslatos pályázatán lett második!

Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
Félévvel ezelőttig úgy éreztem, hogy öt-hat éve állóvízben veszteglek. Pályázgattam, írogattam, kaptam hideget és meleget, viszont antológiáknál tovább nem jutottam. Gondolni nem mertem, de reménykedtem benne, hogy egyszer majd újjászülethetnek a regényeim nyomtatott formában is.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

Sok mindent. De két fő csapásvonalon mozgok: a Diabolika regényemen (amelynek az előtörténete a Kalandok és Kalandozók második kötetében meg is jelent), és a Dévald novellasorozaton. Mind s kettő dark vagy urban fantasy zsánerhez áll a legközelebb. Remélem, ha nem is mind a kettőt, de legalább az egyiket decemberig befejezem. Ezeken kivül olykor becsúszik egy-egy novella is, ha látok valami izgi pályázatot. Meg a régebbi regényeimet javítgatom, amiket folyamatosan jelentetek meg a Colorcom Kiadó színei alatt. Nem unatkozom, annyi biztos.

Mason Murray interjú - 2016. szeptember

$
0
0


Mit tudhatunk rólad?
– Talán nem meglepő, de a civil szakmámnak semmi köze nincs az íráshoz. Negyedszázada különböző munkakörökben és területeken, de vasúti szállítással kapcsolatos feladatokat végzek. Az írói mivoltom tekintetében nehéz röviden válaszolni erre a kérdésre. Ami a lényeg, elég régen foglalkozom már írással, az első országos megjelenésem már 1990-ben megtörtént egy színes magazinban leközölt novellámmal. Azóta két könyvem és nagyon sok novellám jelent meg, és bizony jellemzően olyan témákról, amikre bátran aggathatjuk a misztikus vagy a paranormális jelzőt. Az utóbbi években már tudatosan törekszem arra, hogy a magyar olvasók igényeit kiszolgálva már-már hiánypótló jelleggel transzcendens thrillereket írjak. A könyvesboltok polcain fájdalmasan kevés ilyen témájú könyv sorakozik, magyar szerzőktől meg pláne. Remélem most, hogy kikötöttem egy nagyratörő terveket szövögető kiadónál, lehetőségem lesz a tervem megvalósítására, méghozzá hosszú távon.

Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?
– Szerintem elég korán. Már általános iskolás koromban teleírtam több spirálfüzetet, de akkor még egyik „nagyregényemet” sem sikerült befejeznem. A kudarcok természetesen nem szegték kedvemet, mert mesélni akartam és kerestem, kutattam a módját, hogy ehhez közönségem is legyen. Szerencsére az évek során mindig megtaláltam az utat, így vagy úgy, kisebb-nagyobb olvasótáborom mindig volt. Az írói létezés elég speciális, néha valóban a szakadék alján van, máskor meg fenn a hegycsúcson. Volt időm megszokni és meg is szeretni ezt. Ráadásul a korai évek magányos farkas életmódja, munkamódszere után az utóbbi időben hála istennek egyre több írókollégával hozott össze az élet és nagyszerű barátokra tettem szert. Lehet, hogy az írók mind flúgosak, de a legtöbbjük nagyon is szeretnivaló figura.

Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?
– A teljesség igénye nélkül néhány kedvencet felsorolva feltétlenül meg kell említeni Robert Merle, Leslie L. Lawrence, a korai Vavyan Fable, John Sanford, és mindenekelőtt Dean R. Koontz nevét. Utóbbi a misztikus thriller emblematikus figurája, talán ő volt a legnagyobb hatással rám. Több jó szemű olvasóm jelezte, hogy regényeimen egyértelműen érződik az ő hatása. Én ezt bóknak és nem negatív kritikának veszem, bár az idő előrehaladtával egyre inkább eltávolodok minden „mestertől”, és egyre inkább törekszem egy egyedi Mason Murray stílus kialakítására.



Elátkozottak városa. Első regényed, milyen rá visszagondolni az eltelt néhány év távlatából?
– Nosztalgikus hangulatba kerülök, ha rágondolok, és mostanában sokszor eszembe juttatják. Nagy örömömre új olvasóim felfedezték a korai munkáimat, így nem győzöm boldogan konstatálni a facebookon, hogy újabb és újabb új olvasóm szerezte be valamelyik antikváriumból. A blog fiatalabb olvasói talán már nem is tudják, mekkora különbség van egy számítógép szövegszerkesztője és egy régi mechanikus írógép között. Nos, én ez utóbbi elszánt püfölésével hoztam létre a kéziratot még 1992-ben, amely két év múlva jelent meg könyv formájában. A szöveg még kissé nyers, ami nem csoda, hiszen még igen fiatal voltam, de a sztori elgondolkodtató és mindent elsodró lendületű, egyenesen filmre kívánkozik. Nagyon szeretem, hiszen „ő” az első „gyermekem”.

Írtál számos novellát is – három számjegyűt –, mind a Mason Murray meghökkentő meséi között szerepel?
– Kevés kivételtől eltekintve lényegében igen. Még 1996-ban, az akkor még nagyon is létező, népszerű borsodi bulvárhetilap, az Új Hírnök kért fel rövid, csattanós novellák megírására. Sem a főszerkesztő, sem én nem gondoltuk, hogy ez egy nagyjából hat éves együttműködés lesz, amelynek keretében minden héten egy új novellát kellett szállítanom. Az egykori szocialista gazdasági szlogen itt is érvényesült, legalábbis remélem, és a mennyiség átcsapott minőségbe. Ha a sorozat minden darabja nem is, sok közülük nagyon a szívemhez nőtt. Azóta többet már feldolgoztam, modernizáltam és a terveim között szerepel, hogy két-három éven belül egy amolyan „best of” válogatást könyvben is megjelentessek.
Nagyon hasonló felkérés talált meg a méltán népszerű Hihetetlen! Magazintól a kétezres évek elején. Első könyvem kiadója a mai napig sikeresen működteti a paranormális jelenségekkel is foglalkozó nagypéldányszámú országos magazint. Néhány évig nekem is lehetőségem volt nekik dolgozni, és hasonló történeteket írtam, mint az előbb említett sorozat darabjai.



Lélekcsapda. Második könyved 2011-ben jelent meg. Mennyiben lett más, mint az első?
– Sokkal letisztultabb. A hosszú évek intenzív novellázása megtette a hatását. A tempó talán valamivel lassabb, viszont a filozófiai mélység, ha lehet rá ilyen kifejezést használni, sokkal mélyebb. Nem én nyúltam először az elcserélt lelkek témájához, nagyon sok film és könyv foglalkozott vele korábban, ám én a kalandok, az akciók és a szórakoztatás mellett igyekeztem együttgondolkodásra hívni olvasóimat. A test, szellem és lélek egysége adja a keretet az izgalmas történetnek. Arra kerestem a választ, vajon mire mondhatjuk, hogy „én”. Mivel lehet azonosítani bennünket, testünk vagy a lelkünk (tudatunk) tesz-e bennünket azzá, amik vagyunk?



Visszatérő végzet. Már előrendelhető a legújabb regényed, ami a Mogul Kiadónál jelenik meg. Mesélj róla!
– A legújabb gyermek, tehát a legnagyobb kedvenc. A legjobb regényem. Nem csak, azért mert a legújabb és a legtöbb tapasztalat birtokában írtam. Olvasói és szerkesztői vélemények alapján ezt tulajdonképpen éveken át csiszoltam a végleges formájára. Ezúttal is olyan témát jártam körül, amely az emberek többségét érinti. Transzcendens thriller ez is, tehát úgymond az alkonyzónába kell lépnünk, hogy megértsük, mi miért történik körülöttünk a világban. Nem véletlenül bukkant fel mindenütt „a könyv, amelytől másként gondolsz majd életre, halálra” szlogen a könyv facebookos felvezető kampányában. A többszörösen is hátrányos helyzetű pozitív főhős például szinte állandó jelleggel megéli a deja vu-érzést, amelyet az emberek 75-80 százaléka az élete során legalább egyszer átél. Erre a jelenségre a tudomány még nem tudott egyértelmű magyarázatot adni. Nem mondom, hogy én tudom a tuti megoldást, de nagyon is valószínű elméletet fabrikáltam, amely köré sikerült egy olyan feszültséggel teli, nagyon gyors tempójú sztorit építeni, ahol más paranormális jelenségek, és azoknak a lehetséges magyarázatai is megjelennek. Nem szeretnék spoilerezni, ezért inkább azt ajánlom, hogy aki többet szeretne megtudni a könyvről vagy esetleg nagy kedvezménnyel rendelne is belőle, az keresse fel a http://masonmurray.mogulkiado.hu/oldalt, ahol beleolvashat a regénybe és megtekinthet egy nagyon hatásos videós ajánlót is.

Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?
– Az fantasztikus érzés volt! Ráadásul még csak főiskolás voltam és szinte ölembe hullott a lehetőség. Mondhatni jókor voltam jó helyen, vagyis jókor küldtem be jó anyagot az egykori Vénusz Magazinba. Erről az 1990-es történetről meséltem az interjú elején. Így aztán ehhez rövid út vezetett, mint ahogy az első könyvig is, amelynek könyves-standokon történő megpillantása annak idején euforikus boldogságot váltott ki belőlem. A sors úgy akarta, hogy a gyors sikerek után egy hosszabb utat járjak be az új könyvekig. Sokat tanultam és sokat fejlődtem az évek alatt, és most is, mint régen, rettentő izgatottsággal várom az október végi megjelenést. Nagyon szurkolok, hogy az olvasók szeressék ezt a könyvet. Egyelőre úgy fest, kíváncsiak rá, mert elég nagy érdeklődés mutatkozik iránta már most is.

Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– Általában mindig a legújabbakra… Egyébként nehéz dolgom van, ha ki kell emelnem valamelyiküket. Vannak kedvencek a novelláim között, egyikük éppen A leselkedő, ami nagy örömömre a Kalandok és kalandozók második könyvében is ott lehetett, azonban mindig is regényírónak tartottam magam, így mindhárom megjelent vagy éppen megjelenésre váró regényem különös helyet foglal el a szívemben. Büszke vagyok arra, hogy sikerült a bennem születő ötletekből olyan komplex történeteket felépíteni, amelyek szórakoztatják az olvasókat, örömet okoznak nekik.

Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
– Kis késésben vagyok… A viccet félretéve azt mondhatom, hogy jól alakulnak a dolgaim, nagyjából úgy, ahogy mondjuk két évvel ezelőtt vártam. A megfelelő kiadó megtalálása ugyan lassabban ment a tervezettnél, de aki benne van ebben a világban, az tudja, hogy megírni egy regényt sokkal könnyebb, mint kiadót találni hozzá. Itt most kicsit hosszabb távra tervezhetek, és pontosan ez az, amit szerettem volna elérni.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?
– Mihelyt befejeződnek a Visszatérő végzet megjelenésének előkészítő munkálatai, azt hiszem, előveszem egy régebbi kéziratomat, ami eddig még nem jelent meg nyomtatásban. Vannak elképzeléseim, hogyan kellene átdolgozni, hogy az önmagammal szemben támasztott mostani elvárásoknak megfeleljen. Szóval 2017-ben szeretném megjelentetni a Rossz hold című regényemet és természetesen a világ minden kincséért sem hagynám ki, hogy a Kalandok és kalandozók harmadik könyvében ott legyek egy novellámmal.

Megjelent a 110. Lidércfény - 2016. augusztus

$
0
0

Megjelent a 2016. augusztusi AKF - X. évf. 8. szám
A mai napon megjelent a 110., 2016 augusztusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – X. évfolyam 8. szám.
Tartalom:
Brekking Nyúsz:
– Magyar H. P. Lovecraft Enciklopédia
– SZIGORÚAN TITKOS – A Litera pályázata
– V. Jubileumi Nemzetközi Benedek Elek Meseíró Pályázat
Könyvmoly – röviden ajánljuk:
Tuan – Harrison Fawcett – Hosszú út a trónig, bébi
Tuan – Matthew J. Kirby – Assassin’s Creed: Last Descendants - A new york-i felkelés
Alexandra – Ursula K. Le Guin – A sötétség balkeze
Alexandra – Daniel H. Wilson – Robokalipszis
Szépirodalom:
A diák /kisjankó/
Este jövök, szeretlek /Petya/
A jövő útjai:
A bársony színe /kosakati/
Nodreharni novellák - Sporthadosztály /Koi/
Tiltott könyvek - A Halál napja /Homoergaster/
Fantasy:
A halál csókja /Norberto/
Sellő /Craz/
Horror:
Préda lettem /Egon C. Reid/
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Az erénykufár /Őszi Alíz/
Sorozatajánló:
PBattlestar Galactica és társai /Jimmy Cartwright/
Filmrovat:
BSG - Razor, The Plan /Jimmy Cartwright/
Zenerovat:
PBear McCreary - BSG OST /Jimmy Cartwright/
Versek:
Álomkék /Alkony/
Lélekseprés /Camino/
Végre béke /Kolumbán Jenő/
Horizont /Tordai Gábor/
Angyalszép arcod /bel corma/
Mikor nem bírod tovább /macika/
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat X. évfolyamának 8. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201608.pdf
Legkisebb felbontűsú, e-book olvasókon használható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papi…/lidercfeny_akf_201608s.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

Sütő Fanni: Papucsférj

$
0
0
Amikor már a harmadik testes, görögdinnye keblű asszony gyalogolt át a lábán, Zeusz kezdte úgy érezni, nem ér annyit a házsártos neje bűnbocsánata, hogy ő még egyszer az athéni piacra bedugja az orrát. Idegesítette az a sok hangoskodó halandó: az árusokkal harsányan alkudozó szolgálók, a tavernákon a vendégeket kiszolgáló karcos hangú kocsmárosnék és a zengőtorkú zenészek. A pergő athéni dialektus hangjai betöltötték az egész agorát. Az emberek egyre csak tülekedtek, hogy közelebb kerüljenek a friss áruhoz. Zeuszt például oldalba könyökölte egy kecskeképű uraság, ahogy a nyárszagú fűszereket kóstálta, és a sült húsos pultnál valaki rá fröccsentette az olajat.
Ennyi szenvedést elviselni csak azért, mert elment egy hosszú munkahétvégére az egyik nimfával. Talán pont szegény Io volt az, aki most bánatos fehér tehénként járja a világot vagy Callisto, akiből halálos ölelésű medveasszony lett. Zeusz elrévedezve csóválta meg ezüstösbe vont fejét, a csuda tudja számon tartani azt a sok nőt. Lehet már abba kéne hagynia… elvégre nem mai legény már, a nőkkel meg csak a baj van. Féltékenység, hisztéria meg az a rengeteg ajándék! Az embernek, sőt az istennek még a tógája is rámegy! Ajándék, hogy megfogdoshassa őket, ajándék, hogy maradjanak egy kicsit nyugton, ajándék, hogy ne nyaggassák! Pedig örülhetnének, hogy maga a főisten részesíti őket kegyeiben! Hiszen mindenki csak jól járt… ott van például Léda a gyönyörű lányával, Danaéra meg aranyeső hullott, de nem értékelnek ezek semmit se!
Megszaporázta a lépteit, hogy minél gyorsabban kijusson ebből a kakofóniából és káoszból. Zeusz a szakállát vakargatva próbált visszaemlékezni, mit mondott az orákulum, mikor lesz a nyílt házasság társadalmilag elfogadott gyakorlat. Túl soká, túl soká. „Addigra az asszony kikészít” csóválta meg a fejét. Miért is nem pár országgal arrébb ütött tanyát? A török szultánnak háreme van, senki nem macerálja, ha minden este más nővel hál! Sőt még örvendeznek is, ha az este rájuk esik a választás! Örül Héra annak, hogy az Olümposz trónján pihentetheti megereszkedett hátsóját? Örül a fenét. Régen bezzeg milyen mosolygós menyecske volt… és a domborulatai! Kemények és zamatosak, mint a napcsókolta olajbogyó! Azok voltak ám a szép idők! Akkor nem is hajtott más nők után… annyira. Mindegy, ami elmúlt, elmúlt.
Kicsit megpofozgatta magát, hogy visszarázódjon bevetési üzemmódba. Leporolta a tógáját, és kihúzta magát. Na, ezt meg is bánta, mert a háta már napok óta rakoncátlankodott. Pontosan azóta, amióta Héra kirúgta az ergonomikus hitvesi ágyból, és azóta kénytelen volt a jacuzziban álomra hajtani a fejét. Mindegy, majd most vesz neki valami csecsebecsét vagy kenceficét, aztán el van intézve a dolog, újra a puha ágyikójában fog szenderegni. De hiába szagolgatta az egyiptomi import illóolajakat vagy nézegette a bronz fülönfüggőket, valahogy egyiket sem érezte elegendőnek arra, hogy visszavásárolja a hitvesi ágy kényelmét.
Héliosz tűzszekere már erősen a horizont felé tartott, de Zeusz még mindig üres kézzel járta a bazár bizarrul tekergőző sorait.
Egyszer csak betévedt egy szűk utcácskába, ahol egy takaros ház előtt mindenféle szárnyasok kapirgáltak. A kapun pedig ott trónolt a hiúság megtestesítője, és Héra kedvenc egzotikus háziállata, egy páva.
Micsoda isteni jel vagy azt is mondhatnám, deus ex machina! – rikkantotta Zeusz, aki biztosra vette, hogy itt megtalálja, amit keresett. Hirtelen elöntötte a megkönnyebbülés, fütyörészve kopogtatott az ajtón. Bentről cserzett bőr és sülő dolmadesillata szűrődött ki. Zeusz minden múló másodperccel egyre jobban meggyőzte magát, hogy jó helyen jár.
Az ajtót egy apró termetű, kopasz férfi nyitotta ki, aki rögtön mélyen hajbókolni kezdett, pedig egyszerű halandóként nem is tudhatta, milyen illusztris vendéget köszönt is valójában.
Mit parancsolsz, jó uram? – kérdezte végül, lágyan és behízelgőn.
Ajándékot keresek az én drága nejemnek. Megmondanád, milyen portékát kínáltok itt?
Szandalosz, miért nem invitálod be a vendéget? Nem illik a vásárlókat a küszöbön várakoztatni! – szólt ki egy hátsó szobából egy öblös, jókedélyű hang.
Igenis, uram! – mondta a szolga, és ahogy kitárta Zeusznak az ajtót, ismét mélyen meghajolt.
Prádosz vagyok, e szerény kis üzlet tulajdonosa. Árulunk itt sarukat, csizmákat, mi szem s lábnak ingere – sietett Prádosz az új vendég üdvözlésére. – Hogyan lehetünk a kedves vásárló segítségére? Parancsol esetleg egy kis dolmadest? Netalán egy korty finom óbort?
Zeusz szélesen elmosolyodott. Na, ezt nevezik vendéglátásnak meg jó ügyfélszolgálatnak. Megkóstolta a felé kínált töltött szőlőleveleket, leöblítette egy pohár borral, és belekezdett mondókájába.
Kicsit kihúztam otthon a gyufát az asszonynál, ha értik, mire gondolok… – mondta Zeusz, mire Prádosz és Szandalosz is megértően bólogatott. – Valami szép ajándék kellene, amitől újra visszafogad a szívébe. Na meg az ágyába.
A legjobb helyen jár, uram – hajolt meg Prádosz, és eltűnt a hátsó szobában. Mikor újra előbukkant, arcán diadalittas mosoly ült, karján két pár papucs pihent. – Hadd mutassam be Önnek, a Háztartási Béke szettet. Egy pár a kedves férjnek, egy pár a bájos feleségnek, most éppen egyet fizet, kettőt kap akcióban. A férfi papucs elegáns mégis kényelmes, méltó lábbelije a ház urának, míg a női pár kecses, finoman díszített és igazán csábos.
Zeusz félrebillentett fejjel nézegette a portékát. Tetszetős daraboknak tűntek, kivált a Hérának szánt pár. Valóban nagyon csábos volt, és Zeuszt egyébként is mindig megbizsergették a csinos cipőt hordó nők. Volt valami különösen izgató egy szép keretbe foglalt lábfejben.
Megveszem! – csapott boldogan az asztalra Zeusz.
Nem akarná felpróbálni a papucsot, csak hogy lássuk, jó-e a méret? – szólalt meg Szandalosz. – Nem akarnánk, hogy kényelmetlen legyen, aztán még rossz hírünket vinné az úr.
Igazat beszél fiam! – bólogatott Zeusz, és már rúgta is le a saruját. A papucs valóban nagyon kényelmes volt, szinte isteni, úgy belesüppedt, mint a házassága egyforma hétköznapjaiba. Ekkor a hátsó szobából lassú tapsolás hallatszott, majd az ajtóban megjelent egy elegáns pávakék ruhát viselő nő. Haja barna csigákban hullott a vállára, és összességében egy jól karbantartott negyvenes benyomását keltette.
Zeusz szemébe kiült a rémület, és húsos ajkára fagyott a szó. Az asszony megint kibabrált vele.
Héra, drágaságom – rebegte.
Na, te házasságszédelgő, most aztán tényleg rossz helyre dugtad valamid. Tibeti hűség-papucs – magyarázta Héra, ahogy egyre közelebb lépdelt. Zeusz arcán a félelmet lassan felváltotta a csodálat és a rajongó szerelem. – Ha egyszer beletetted a lábad, ki se akarod majd venni, ugyanúgy, ahogy a boldogságot is majd családon belül keresed.
Héra belebújt a saját lábbelijébe, megragadta a bágyatagon pislogó Zeuszt, és magával ragadta az Olümposzra, miközben arany dénárok esőjét zúdította Prádosz műhelyébe.

Ezzel véget értek Zeusz legendás kalandjai, és Héra egy szerető férjet kapott, aki minden reggel az ágyba vitte neki a kávét. A szíve mélyén Zeusz megkönnyebbült, egy idő után még egy istenségnek is sok energiába kerül fenntartani a nagy nőcsábász látszatát. És hogy mi lett Héra hű alattvalójával, Prádosszal? Utódai még mindig virágzó üzletet vezetnek, és nők ezrei tipegnek az általuk fémjelzett lábbelikben.

Smilezolika: Serengeti

$
0
0
– Jó napot!
– Üdvözlöm.
– Meg tudná mondani, mennyi az idő?
– Nem.
– Az ott véletlenül nem egy karóra a csuklóján?
– De igen.
– Akkor megnézné?
– Nem tudom.
– Miért, ha szabad kérdeznem.
– Mert futás közben nem megy.
– Értem. De csak egy pillanat az egész, addig lelassíthatna.
– Nem lehet, sietek.
– Annyira?
– Nézze, oroszlán úr. Pontosan tudom, amennyiben lelassítanék, maga megpróbálná elkapni a torkomat. Fuldoklás közben pedig nem tudok beszélni, azaz feltételezhetően magát valójában nem is a pontos idő érdekli. Mellesleg szeretném tájékoztatni, hogy amennyiben tíz centivel közelebb jön a faromhoz, orrba fogom rúgni. Amúgy, ha jobbra tekint, láthatja, amint az antilop urak épp legelésznek. Nekik is van órájuk. Kérdezze meg őket, ha tényleg annyira kíváncsi. Egyébként miért nem elég magának annyi, hogy kora délután van, ami mind üldözésre, mind menekülésre a legalkalmatlanabb napszak. Meleg van, száll a por, allergének, ilyesmi.
– Igaza van, zebra úr, nekem is nagyon melegem van. Mindenesetre jót beszélgettünk és köszönöm a tippet az antilopokkal kapcsolatban. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.

– Elnézést, antilop urak, meg tudnák mondani, mennyi a pontos idő?
– Az előbb még meg tudtuk volna, most már viszont rohanunk.
– És nem volt önök között egy sem, aki megnézte volna indulás előtt?
– Én megnéztem, de a rémülettől elfelejtettem. Egyébként miért olyan fontos az magának?
– Mert így nem tudom eldönteni, hogy ez most a tizenkettő negyvenes, vagy a tizenhárom huszonötös vadászat-e.
– Lényeges?
– Igen. Kettőtől nekem kell vigyázni a gyerekre.
– Ha megáll egy pillanatra ott, ahol van, és megígéri, hogy nem mozdul egy tapodtat sem, megnézem.
– Igazán lekötelez.
– Háromnegyed kettő múlt.
– A teringettét, elkések. Ne haragudjon, most nem áll módomban továbbkergetni önt.
– Semmi gond, egy napot még kibírok élve. Amúgy hol van az órája? Egy hete sincs, hogy mindenki újat kapott a parkban.
– Tegnap ráharaptam véletlenül és tönkrement, miközben épp az ön nagymamáját marcangoltam. Azóta teljes időzavarban vagyok.
– Ó! Ez elég komoly figyelmetlenség volt. Máskor jobban vigyázzon, tudja, milyen ritkán küld manapság segélycsomagot a Rolex.
– Tudom, és nagyon sajnálom, hogy így alakult. Igazság szerint megvan még a Breitlingem tavalyról, de részben nem megy a bozót színéhez, részben pedig mindössze öt centiméterig vérálló, ami nekem sajnos kevés.
– Elhiszem. Arról nem is beszélve, hogy a formavilága is meglehetősen kínos. Nagyon érződik rajta a tavalyi jelleg. Annyira elavultnak tűnik, hogy magam sem viselném szívesen.
– Na, ugye! Ezt mondtam én is a feleségemnek, de láttam rajta, hogy nem érti, miről beszélek. Inkább sose tudjam többet a pontos időt, minthogy kinevettessem magam azzal az vacakkal. Mindenesetre annak örülök, hogy ennyire egyezik az ízlésünk. Igazán sajnálom a nagymamáját, minden bizonnyal tőle örökölte a világlátását.
– Ez így van. Finom asszony volt. Nem véletlenül nem menekült ön elől sem. Nagyon tartott tőle, hogy futás közben kiszakad az új harisnyája. Az elvek antilopja volt, ami miatt a csorda nagyra tartotta.
– Ó!
– Amúgy a harisnyával kapcsolatban mindössze annyit mondok magának: Livco Corsetti.
– Atyaisten! Már értem, miért nem tudtam letépni róla azonnal. Nem vitt rá a lélek, túl szép darab volt ahhoz. Így utólag megállapíthatom, egész nyugodtan menekülhetett volna benne. Előkelő, finom, ugyanakkor nagyon strapabíró anyag.
– Most már mindegy. Ami történt, megtörtént. Nem haragszom önre, a tápláléklánc az tápláléklánc. Én sem kérek elnézést minden cserjétől.
– Köszönöm, hogy ilyen belátó. Nem kér egy szivart?
– Cohiba Siglo VI?
– Csakis.
– Megtisztel. Ha már így összefutottunk, nem tudja véletlenül, mikor jön az új Land Rover flotta? Már nagyon várom. Azokkal igazán kényelmes lesz a menekülés ön és kedves családja elől.
– Nincsenek pontos értesüléseim, de azt tudnia kell, mi nagyobb teljesítményű Mercedes dzsipeket kapunk, mint az önök Land Roverjei, így nagy valószínűséggel továbbra is könnyedén utol fogjuk érni a csordát.
– Ez igaz, viszont a mi járműveink jobban manőverezhetőek, ezt kérem, vegye figyelembe!
– Hm. Izgalmas üldözések várhatóak. Hányan is férnek be egy autóba?
– Olyan ötvenen, plusz a sofőr. Tehát tíz dzsip elég lesz egy kisebb csorda számára. Így azért mindjárt elegánsabb. Mindig is jobban vágytam utazgatni, mint csak úgy esztelenül szaladgálni.
– Meg kell hagyni, sok minden változott előnyére, amióta a brit korona pénzt áldoz a parkra.
– Egyetértek, bár a folyónál a krokodilok azt rebesgetik, rövidesen változás lesz. A jövő héten állítólag tableteket kapunk, amiből több állatfaj is arra a következtetésre jutott, hogy a királyi családot minden bizonnyal kivásárolja a Google.

Harrison Fawcett/Fonyódi Tibor interjú - 2016. szeptember

$
0
0


Hosszú az út? :)

– Rettenetesen, habár úgy érzem, hogy huss, egy pillanat alatt elröppent ezt a tizenhárom év, ami, ha jól belegondolunk, valójában tizenhat, tudniillik tettem én már olyan kijelentést, hogy a scifi írói pályafutásomat hivatalosan a 2000-ben megjelent Korona hatalmával zártam le, a 2013-as Jó nap ez a halálra amolyan bon mot volt, ma már nem is része a kánonnak, ahogy egy 2015-ös könyvhéti video-riportban kifejtettem többé nem jelenhet meg.


További két kisregényeddel együtt, ha jól emlékszem.

– A Hogyan legyünk Sherlock Holmes, és a Jó nap ez a halálra került ki a kánonból, a Szűz infrafénybennel kapcsolatban viszont meggondoltam magam: egy erős átdolgozást követően – ami teljes átdolgozást és komoly hozzáírást jelent a rövidsége miatt – elvileg újra kiadható. Az más kérdés, hogy ezt a munkát, mikor tudom elvégezni.


Pontosan mit értsünk az alatt, hogy a sorozat egyes darabjai nem kanonizáltak?

– A Jó nap ezt a halálra írásának idején volt egy határozott elképzelésem arról, hogyan kapcsoljam össze a Katedrális és Brett Shaw világát: Brett Shaw a Korona hatalmából ismert Stenonis oldalán elindul, hogy megkeresse a Katedrálist, mindeközben fertőzést kapott egy StockBauertől. Hát, gyerekek, utóbbi például akkora baromság, mint a sivatagi tömeglélektan. Utána következett 13 év alkotói szünet, de már tavaly tudtam, hogy a Jó nap ez a halálra nem érvényes, csak bezavar a képbe, például az évszámok sem stimmelnek. Mást nem tehetek, minthogy többé nem lehet kiadni. A Holmes pedig a sorozat nyitódarabja volt, ami az érvényes világkronológia szerint elvileg a legutolsó Brett Shaw sztori. Írásakor – ez 1997-ben volt és 98-ban jelent meg – nemhogy a Mysterious Universe-ről, de még a Brett Shaw-sorozatról sem volt határozott elképzelésem. Ahol most állunk, onnan nehezem tudom elképzelni például, hogy Brett Shaw-ból negyven éves korára biztonsági őr lesz egy kirándulóhajón.


Mysterious Universe. Hogyan látod most ezt a világot? Mi változott az eltelt évek alatt?

– A Mysterious Universe valójában egy gyűjtőfogalom. Sőt, egy időben, olyan 2005 magasságában, kifejezetten azt gondoltam róla, hogy nem egy koherens világot jelent, hanem a space opera stíluseszközeinek felhasználásával megírt önálló szekciók sorozatát, és ezeknek a szekcióknak semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy a harmincadik század perspektívájából a hős néha-néha visszatekint a múltra, és elmondja, hogy, á, az nem úgy volt… én meg mindent átdolgozhatok, ami eddig megjelent tőlem. A visszatérésemmel ez az áldatlan állapot megszűnt: a Hosszú út a trónig, bébivel kezdődően jönnek MU egészét átfogó átkötő-regények, ezeket vagy én írom, vagy mások írják, de az biztos, hogy ott leszek és árgus szemmel figyelek.



1998-1999. Katedrális. Azaz: A katedrális harcosai, A katedrális legendája. Hogyan emlékszel vissza a világ teremtésére, ami akkor még nem is volt Mysterious Universe?

– A Katedrálist 1994 szeptemberében kezdtem el írni. Létezik két ősváltozat, ezek máig megvannak, és szabályosan rettegek attól, hogy a tudtom nélkül valaki kiadja őket. Vannak a műben olyan jelenetek, melyek már a nyolcvanas évek közepén papíron voltak. A StockBauer és az Ópiumkeringőben megjelenő William Martin figurája már 79-ben létezett, kis híján negyven évvel ezelőtt. Hát az nem ma volt! Ezekben az években felszabadultan, minden kötelezettség nélkül és nagyon rosszul írtam. Most sem vagyok egy Thomas Pynchon, de azért van valami fejlődés. Tulajdonképpen a Harrison Fawcett néven publikált regényeim, azoknak az álmaimnak a manifesztumai, melyek gyerekkorom óta meghatározóak az életemben, mondhatni máig kísértenek. Őszintén szólva, ha valaki a kilencvenes évek derekán azt mondja, hogy író leszek és meg is élek belőle, ráhívom az ügyeletet, hogy, hé, itt van az a pali, akit napok óta keresnek az ápolók.


A Cherubion Kiadó után következett az Inomi. Mi változott akkoriban?

– Tegyük hozzá: három év szünet után. 2000 és 2003 között a Kalandor kiadónál dolgoztunk a Sándorral (Szélesi Sándor), akkor kezdtem el írni azokat a regényeimet, amiket most jelentett meg sorra a Gold Book második kiadásban az új történelmi regényeimmel együtt. Az Inomi ígéretes üzleti vállalkozásnak indult, aztán pár év után kifulladt, Sándort kérdezd a részletekről. Akkor már nem számítottam aktív scifi írónak, nem folytam bele a MU ügyeibe sem, a szekeret Sándor, illetve azok az írók tolták tovább, aki akkoriban kapcsolódtak be a világépítésbe. Az Inomi után következett Sándor saját vállalkozása, a Graal Kiadó. Hogy mi változott akkoriban? Tök őszinte leszek, az Inomi például szépen fizetett.


Majd a rövid Graal-os időszak után pedig a Tuan Kiadó...

– A Tuan 2008-tól jelentet meg MU-t, azt hiszem, egy antológiával indított, ez volt a Katedrális őrzői,és a következő évben jött ki a Korona hatalma második kiadása. A Tuan és a Delta – náluk van a Katedrális 2007 óta – már akkor szorgalmazta, hogy írjak új Brett Shaw történetet, de elzárkóztam előle. Ezekben az években fordult komolyra a forgatókönyvírói pályafutásom, és nem volt időm másra a filmen kívül. Gyakorlatilag most sincs, a Gold Booknak öt éve tartozom a Fokossal, ami a Torda-trilógia zárókötete. Öt év alatt nem tudtam befejezni, de jövőre akkor is megjelenik, ha megairák potyognak az égből.



És tizenhárom évvel a Jó nap ez a halálra után megjelenik a Hosszú út. Gondoltad volna? :)

– Két éve még nem. De nagyjából egy évvel ezelőtt már körvonalazódott valami. Bayer Tibi 2014-ben megkeresett, hogy szeretné megjelentetni a régi Brett Shaw-sztorikat, közben Sándort is agitálta, hogy folytassa a Ketchikan-sorozatát, a Vadászat egy szimurgra után. Bayer előállt egy működőképesnek látszó konstrukcióval, és elfogadtam az ajánlatát. Ebben a konstrukcióban egy új Shaw-regényre szerződtünk, és úgy döntöttem, hogy azt a Hosszú út a trónig, bébit fogom megírni, amit már a Korona hatalma első kiadásának reklámoldalán meghirdettem, szóval tizenhat évvel ezelőtt.



Amint az előrendelések száma is mutatja, régen és nagyon várt könyv a Hosszú út a trónig, bébi.

– Az előrendelés közben átváltott sima webes rendelésre a Tuan oldalán, hírek szerint sikerült megdöntenem egy rakás rekordot. Majd meglátjuk hol áll meg a végén, az biztos, hogy a fogyás mértéke nagyban befolyásolja a további döntéseimet, a folyatáshoz persze kell egy új konstrukció is, amit a Tuan nyilván időben ki fog dolgozni.


– „...Brett Shaw-nak egyetlen esélye marad visszatérni a jövőbe: bármi áron, de meg kell találnia azt a legendák homályába vesző, az időutazás technológiáját kifejlesztő Katedrálist, amelynek sosem hitt a létezésében...” Azért reméljük, hogy mind Brett Shaw, mint Harrison Fawcett visszatér? :)

– Hát, ahogy előbb mondtam, várom a piac és a kiadó visszajelzéseit. Határozott elképzelésem van, hogyan folytatom a sorozatot, vagy hogyan engedem folytatni másoknak, ha ennek határozott időn belül megteremtődnek a feltételei.


Mostanság újra fellendülni látszik az MU, ami a megjelenő regényeket illeti. Ehhez az kellett, hogy Fawcett végre befejezze a Hosszú utat? :)

– Szerintem nagy lökést kap tőle a sorozat. Persze majd a piac reagál, és a kiadó levonja belőle a tanulságokat. Az biztos, hogy heteken belül érkezik Sheenard Excaliburjának második, átdolgozott kiadása, és bekapcsolódik egy új író a Mysterious Universe világépítésbe. Michael Walden (Waldmann Szabolcs) jelentkezik a Paul Wittgen- sorozat első regényével, és a kiadói tervek szerint még az idén megjelenik Valyon Tamás első és Dave Howard (Mészáros László) negyedik MU-regénye. A 2017-es kínálatból egyelőre az Excalibur keresése második kötete és Walden következő regénye a biztos.


Egyik kedvenc MU regényem I. M. Brodtól a Tüske a köröm alatt. Neked mi róla a véleményed?

– Imádtam. Mindig szerettem a Raymond Chandler regényeket, gyakorlatilag ezeken nőttem fel. Brod valami hasonlót akart írni, és véleményem szerint sikerült. A keményöklű, magányos zsaru figurája mindig is bejött nekem, valahol Brett Shaw is hasonló, mondjuk ő nem nyomoz, inkább lő, aztán kérdez. Hozzáteszem a Hosszú út a trónig, bébiben már sokkal higgadtabb, mint az előző sztorikban. Szerintem nem ő változott, hanem én; a regény és az író oda-vissza írják egymást.


Sheenard egyszer azt mondta, hogy számára egy MU regény megírása más, mint más témájú regényeié, többek között gyorsabb... ;)

– Minden írónak megvan a sajátos munkamódszere. A stílus és a nézőpont nem föltétlenül meghatározó, nem merném kijelenteni, hogy E/1-ben könnyebben és gyorsabban lehet írni, mint E/3-ban, ezt írója válogatja. Ma már nem írok olyan gyorsan, mint pályafutásom elején, de amennyit lassultam, annyival lettem pontosabb, legalább is remélem. Az biztos, hogy sokat köszönhetek a forgatókönyvírásnak, ahol sztori, cselekmény és erős karakterek és frappáns dialógusok hiányában csak piszkolod a papírt és akkor hol vagy még attól, hogy milliókért eladd, amit írtál, és azt gyártásba is helyezzék. Hogy a stílus és a mondanivaló mennyivel lett jobb és több, majd az olvasók eldöntik; a kritikusnak nincs mindig, mindenben igaza, de az olvasónak igen.


Ez egy szép gesztus az olvasó felé. Megjegyzem a kritikus ugyanúgy olvasó.

– Egyszer majd szívesen beszélek a kritikus olvasó és az olvasó kritikus közti különbségekről. Most elégedj meg annyival felvezetésnek, mintegy mottóként, hogy sokan nem azt szeretik, amire vágynak, hanem magát a vágyat szeretik.


Ezt kifejthetnéd!

– Figyeld a szómat: egyszer!


Egy könyv megírása – gondolom – hosszabb és magányosabb feladat, mint egy forgatókönyvé. Hiányzott neked ez az állapot vagy inkább szokatlan volt, amíg befejezted a regényt?

– Azért arról nem szabad megfeledkezni, hogy a tizenhárom éves szünet a fantasztikus irodalomban, magában az irodalomban nem jelentett teljes tétlenséget. 2003 óta, ha jól számolom négy regényt írtam, köztük a történelmi-regény zsánerben főművemnek tekintett Naptól vagyok, holdtól vagyokat és egy memoárt Hajasbaba címmel, ami csak angolul olvasható. Kérdésedre visszatérve: a forgatókönyvírás egészen más műfaj, még csak nem is ugyanaz a sportág. Ugyan, ott is betűket kell sorba rakni, a szavak és mondatok ugyanúgy értelmet nyernek, mindazonáltal a forgatókönyvnek semmi köze az irodalomhoz, csak a filmkészítés első kreatív lépcsőfoka. Tény, hogy a forgatókönyv gyorsabban elkészül, mint egy regény, és nem csupán több, hanem sokkal több pénzt lehet vele keresni, mint regényírással, de nem könnyebb meló, aki ezt hiszi téved. Ha valami hiányzott, az Brett Shaw és a Katedrális világa, az a hangulat, amit sugároznak magukból. A Hosszú út írásának elején kicsit szokatlan volt, vagy inkább elfelejtett, újra bele kellett rázódnom, de az első két fejezet után már ment, mint a karikacsapás. Aki írt már regényt és képes azonosulni azzal, amit ír, annak tudnia kell, hisz tapasztalta, hogy a regény önmagát írja, az író csak lejegyzi, ami történik.



Hogy halad az Ópiumkeringő angol fordítása?

– Elkészült. Az angol anyanyelvű tesztolvasók szerint nagyon jó lett. Most készül az angol és orosz nyelvű portfólióm. Ha bármi említésre méltó történik, tudni fogtok róla.


Mik a közeljövőbeli terveid, min dolgozol jelenleg?

– Béres József, a Béres Csepp megalkotójának életről írok egy két részes tv-filmet, aztán befejezem Robert Yugovich Oljacímű regénye alapján készülő forgatókönyvem első draftját, és ha mindezzel végzek, nagyjából november elején, nekifeszülök a Fokosnak és befejezem. Ezzel a regényemmel búcsúzom a magyar történelemtől, mint feldolgozandó tematikától. Forgatókönyvíróként 2017 szeptemberéig be vagyok táblázva, regényírásra februártól kezdődően lesz kreatív kapacitáson. Mielőtt kérdeznéd, még nem tudom, mi következik a Fokosután.



Sokan örülnének a Katedrális alkonyának.

– Én is. Aggodalomra semmi ok, fél lábon állva kibírjuk azt a huszonhat évet, mire megírom.

Ez nyilván poén volt!

– És milyen rossz.


Még egy utolsó kérdés. Molyos közösségben fültanúja voltam egy kisebb vitának, hogy a „Hosszú út a trónig, bébi” a magyar nyelv szabályai szerint „Hosszú az út a trónig, bébi” kéne, hogy legyen. Mi a véleményed erről?


– Most mondhatnám, hogy a regényből kiolvasható, hogy miért ez a cím és miért így, de inkább azt mondom, hogy Márai Sándor szerint az író egy idő után már nem a mondatot csiszolja, hanem a gondolatot. Pontosan ez történt. Van persze populárisabb magyarázatom is: mindkét forma helyes.

Tim Morgan interjú - 2016. november

$
0
0


Te vagy a varázsló a Gyalog galoppból? :)
– Nem szép dolog tőled, hogy lebuktatsz! Na mindegy, most már bevallhatom: miután a Vérnyulat felrobbantották azok lökött lovagok az Antiochiai Szent Gránáttal, új foglalkozás után kellett néznem. Mindenről ők tehetnek…

Mit tudhatunk rólad?
– Talán egy kicsit későn kezdtem el irodalommal foglalkozni (előtte sok időmet elvette ugye, hogy jó pénzért a Vérnyúlhoz vezetem a kíváncsi és suicide hajlamú turistákat). Ez, és az a tény, hogy piszok lassan, szöszölősen alkotok, azt vetítik előre, nem lesz valami terjedelmes a Morgan életmű.
Amúgy lassan ötödik éve élek Linzben, és nagyszerűen érzem ott magam. Jó hatással van rám az a stressz mentes környezet. De azért időnként össze lehet velem futni a nagyobb hazai könyves rendezvényeken.

Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?
– A saját mércém szerint még nem vagyok az. Nálam nagyjából a harmadik megjelent és kedvező fogadtatásra talált könyvnél kezdődik az író. De az első lépéseket azért már megtettem a szaka… cél felé. 2003 végén készült el az első novellám. Remélem, soha nem lát napvilágot! Azóta kilencvenegynéhány kisebb-nagyobb történetet fejeztem be. Nagyjából egyharmaduk meg is jelent nyomtatásban. Belekóstoltam a szerkesztésbe is, eddig három antológiának voltam társszerkesztője.

Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?
– G.R.R. Martint feltétlenül meg kell említenem, ő az, aki nagyon magasra helyezte a lécet. Szeretem még P.G. Wodehouse műveit is. Eszméletlen jó helyzetkomikumokkal és hasonlatokkal operál. Nem is beszélve nyelvi leleményeiről!
A magyarok közül Fayard, Rowland, Caldwell, Renier az, akiktől igyekeztem ellesni a trükköket, de olvasni másoktól is szeretek. Értékelem az átgondolt, jól felépített történeteket, amelyekben nincsenek felesleges szálak, sehova nem vezető, odavetett utalások. Ugyanakkor ki nem állhatom a sekélyes (vagy éppen semmilyen) mondanivalójú, pozőr történeteket.



Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig vagy inkább már onnan hosszú?
– Remek érzés volt. Emlékszem, 2007-ben történt. Senkinek nem szóltam róla, csak épp letettem az asztalra a Cherubion Kiadó éppen aktuális antológiáját, amely a bizalomgerjesztő Rothadásnévre hallgatott. Ebben nem volt semmi szokatlan, merthogy gyűjtöm a sorozatot. A család belelapozott, mint ahogy máskor is. Aztán nem akartak hinni a szemüknek.
Ez majdnem napra pontosan négy évvel az után történt, hogy elkezdtem az első novellámat. Idén pedig – ha minden igaz – pont a harmincadik történetem lát majd napvilágot egy újabb antológiában.



Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– A Matróztánc antológiában jelent meg az Árnyak a múltbólcímű kisregényem. Ez volt az első darab, amit már teljesen más hozzáállással írtam, mint a korábbiakat. Szándékosan provokatív elemeket használtam benne, és nagyon odafigyeltem minden részletére. Bár fantasy környezetben játszódik, valójában egy nyomozás története.
Azt hiszem, elég jól sikerült még a Konzervált viszonyok című történelmi krimi novellám is, amelynek az az érdekessége, hogy az időben visszafelé haladva áll össze a részletekből a teljes kép.
Szeretem még a Gyémánt és rozsda című fantasy kisregényemet, vagy mondjuk, a Whitechapel keresztje című történelmi krimimet is. Most így belegondolva, nekem talán nem is mainstream fantasy-ben kéne utaznom, hanem vegyíteni a zsánereket, ahogy a jobban sikerült történeteimben tettem.
Szerkesztőként pedig a Rastith antológiát érzem a legjobbnak. Öt évig dolgoztunk rajta Vakulya Norbival (Norbert Winney), és ez érződik is a végeredményen.



Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
– Minden év elején készítek egy doksit az aktuális terveimről, melyek aztán több-kevésbé megvalósulnak. 2014-ben például szinte mindent sikerült elérni a kitűzött célok közül, de a tavalyi évben komoly elmaradásom keletkezett. Mégpedig azért, mert belevágtam egy nagyobb projektbe, és emellett érthetően kevesebb idő jutott másra. De nem bánom, mert nagyon szeretem az aktuális anyagot. Egyedül azt sajnálom, hogy emiatt tovább kellett tolnom egy közös munkát, amit Kovács Péter (Craig McCormack) írótársammal kezdtünk el már jó régen. Mert azt mindenképp szerettem volna már tavaly folytatni. Talán jövőre annak is eljön az ideje.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?
– Pillanatnyilag egy monstre fantasy regényen dolgozom a Káosz világához, amit Hüse Lalival (C. J. Fayard) közösen írunk. Igazság szerint ez inkább az ő gyermeke, de amikor felkért, hogy szálljak be mellé, nagy örömmel mondtam igent. Megtiszteltetésnek vettem, hogy az egyik írói példaképem engem talált legalkalmasabbnak a közös munkára. A regény Káoszarénamunkacímen fut, és már nagyjából egymillió leütésnél járunk. 13 fejezetből fog állni, és ezekből 10 már el is készült. A többi remélhetőleg meglesz jövőre.
Nagyon komplex cselekményvezetésű történetről van szó, ahol legalább három szinten zajlik a küzdelem: bajnokok, istenek és őselemi istenek között. Minden egyes fejezetet egy másik karakter szemszögéből mesélünk el, és rettentő sok apróságra kell odafigyelni, hogy az összes részlet egyezzen. Az eredeti elképzelés szerint minden főszereplőt más-más író mozgatott volna, de aztán ezt nem sikerült megvalósítani. Később Lali egyedül állt neki a regénynek, a több nézőpontos koncepció viszont megmaradt. Aztán becsatlakoztam én is a munkálatokba. Az illusztrációkat pedig Nagy Gergely készíti velünk párhuzamosan. Csak itt, csak most, csak a Próbagoblin olvasóinak mutatok ebből is egy kis megjelenés előtti exkluzív ízelítőt.

Bátran elmondhatom – noha nyilván nem tudom elfogulatlanul megítélni a projektet –, hogy lényegesen nagyobb igényeket támasztottunk a regény felé, mint a hazai fantasy történetek zöme. Más kérdés, mennyire sikerül ezt megvalósítanunk. Én bizakodom.


Czinkóczi Krisztina: Hegynevelő

$
0
0
– Aztán mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte tőlem egykor a szúrós bajuszú bácsi.
Valami távoli rokon volt, talán apám unokatestvére – mára már elfelejtettem.
– Hegynevelő! – vágtam rá büszkén a választ.
– Hát az nagyon szép! – elégedett meg a válaszommal a rokon.
De apám morgott, hogy már megint butaságokat álmodozik ez a gyerek össze, mi lesz így belőle? Erre én lecsúsztam az asztal alá, mikor senki nem figyelt, és leszaladtam a földszintre. Messzire nem mentem, csak kiosontam a kapuboltozat alatt, át a macskaköveken, az utca végén húzódó kovácsoltvas kerítésig. Belestem a szokott helyemen, ahol a poros platán összecsókolózott a kerítésrúddal, ovális kis lyukat hagyva pont gyerekfej magasságban. Klári nénit most is ott láttam a kertjében, ahogy szinte mindig. Szedegette a gazt a borostyántól fuldokló tűzfal mentén. A hely igazából hátsó udvarnak is kevéske volt, de az asszony olyan gondosan ápolta, hogy a darabka föld valóságos varázskertté nőtte ki magát. A göcsörtös körtefa árnyékfoltjai álmosan hintáztak a rózsákon és hortenziákon. A mohos kődarabok közt liliomok és gyöngyvirágok bólogattak akkor is, amikor máshol fáradtan csüggtek csak a levelek. Még a fény is más volt itt: sárgás-zöld illatú, könnyű és dús, mint eső után az erdőben.
Miután meggyőződtem róla, hogy a néni otthon van, besurrantam a kapun. Nem is köszöntem, ahogy jól nevelt kislányként máshol megtettem volna, csak odaguggoltam rögtön Klári néni mellé. Ezen a helyen így volt természetes. Máskor cserfes voltam, szeleburdi, de itt sosem. A nyugodt figyelem, amely körbelengte a helyet, engem is átitatott; talán a liliomokból, talán Klári néniből áradt, aki egy idő után mindig halkan megszólalt, hogy mondjon valami érdekeset. Az első napon még vitatkoztam vele, hiszen már második elemibe jártam, és úgy képzeltem, sok mindent tudok.
Akkor persze nem szaladtam be rögtön, de nem kellett sokáig ácsorognom befelé kukucskálva. Az odabent dolgozgató idős hölgy nekem háttal állt, mégis észrevehetett.
− Gyere csak! – szólt ki. – A kapu mindig nyitva van.
− Mit tetszik locsolni a néninek? – kérdeztem tőle, miután engedelmesen bementem.
Egy üres sziklakertet öntözött, és én szerettem volna tudni, miféle virágmag bújhat a földben.
− Hegyet – válaszolta a néni.
Majdnem elmosolyodtam, de aztán összehúzott szemöldökkel meredtem a nénire. Nem szerettem, amikor a felnőttek a bolondját járatták velem, nem hittem én már a Mikulásban, de még a Jézuskában sem.
− A hegyeket nem kell nevelni, mint a virágokat, azok csak úgy lesznek – jelentettem ki magabiztosan.
− Igazán? – nézett rám meglepett arckifejezéssel a néni.
− Gyűrődnek! – súgtam oda a bátyám földrajzleckéjéből csent kifejezést.
Klári néni a homlokát ráncolta, de azért befejezte a szikladarab öntözését, és csak utána osztotta meg velem a töprengését:
− El is hiszem, hogy gyűrődnek, ez olyan jellemző lenne a hegyekre. – Mérhetetlenül boldog voltam, hogy egy felnőtt így igazat ad nekem. – De azért nem rögtön nagyok, ugye?
− Azt hiszem, nem – bizonytalanodtam el. – Nagyon lassan csinálják.
− Akkor hát nőnek is, akárcsak a fák, a virágok és a gyerekek – bólogatott a néni. – És ha nőnek, biztosan szükségük van gondoskodásra is.
Ez az okfejtés meggyőzött arról, hogy egy mesélős felnőttbe botlottam. Nagyanyám volt ilyen, akit az előző évben vesztettem el; színes történeteket fűzött a leghétköznapibb teendőkhöz is, úgyhogy vele csodás időtöltéssé vált még az unalmas borsófejtés is.
Ezután természetesen gyakori vendég voltam a kis hátsó udvarban, és akárhányszor odamentem, első dolgom volt kötényruhámat gondosan magam alá húzva leguggolni a sziklakerthez.
− Nagyon lassan nőnek ám a hegyek – intett ilyenkor Klári néni. – Türelmesnek kell lenned, aranyom.
Így aztán más dolgokkal foglalkoztunk: megbeszéltük az élet nagy dolgait, míg a kertben dolgozgattunk, aztán ittunk egy limonádét vagy egy csésze teát. Később, amikor kezdtem nagylánnyá cseperedni, elmaradoztam a kertből. Lánypajtásaim, és az első, bimbódzó szerelem, no meg a felnőtté válás kemény próbája türelmetlenné tett. De ha mégis elmentem Klári nénihez, ott mindig megnyugodtam, és a gondok-bajok jelentőségüket veszítették. Néha úgy tűnt, hogy a hegyünk (ahogy én gondoltam rá) mintha nőtt volna, de ebben sosem lehettem biztos, mert ha volt is bármi változás, az olyan lassú volt, hogy nem vehettem észre.
Azon a napsütéses áprilisi napon, amikor lezuhantak az első bombák, már hónapok óta nem jártam a régi kertben. A háború abszurd dolog, de lassan történik, akár a hegyek növése, vagy egy alattomos betegség, amelynél fokozatosan szoksz hozzá a fájdalomhoz, a korlátozásokhoz és a halál lehetőségéhez. Talán az is sejtettük, hogy eljön ez a nap is, csak nem akartuk elhinni: a fővárost bombázták. Kora reggel volt, és én, mint minden nap, most is beosontam a fronton szolgáló bátyám szobájába. Csak nemrég kellett elválnunk, és nagyon hiányzott. Akkor szólaltak meg a légvédelmi szirénák. A sok gyakorlat hatására nyugodtan és rendezetten mentünk le a pincébe, ahogy tanították.
Nekünk szerencsénk volt, az utca végét találat érte, de a mi felünk viszonylag épségben maradt. Némán bámultuk a túloldal rommá lett házait. Néhányan máris nekikezdtek a takarításnak, mások csak tébláboltak, bele-beletúrva a törmelékbe. Az utca közepén egy régi hintaszék hevert felborulva.
− Nem látták Mircit? – szólított meg minket a három házzal odébb lakó néni nyugodt hangon.
Csodálkozva néztem rá. Nem értettem, miért pont a macska után tudakozódik, hiszen nem volt vele a kislánya, az ötéves Panka. Ráadásul a néni arca szinte földöntúlian nyugodt volt, miközben a házuk félig összedőlt.
− Biztosan meglesz – válaszolta anyám gyengéden. – Az állatok megérzik az ilyesmit.
− Elbújt valahová – tromfolt rá apám –, egy biztos helyre, és előjön nemsokára, meglátja.
Akkor vettem észre, hogy a néninek remeg a keze. Ekkor végre megértettem: a kislánya imádta azt a macskát, sosem szakadt el Mircitől.
Eddig a pillanatig nagyon büszke voltam a bátorságomra: nem sírtam egy kicsit sem, míg a pincében összebújva néztük a viharlámpa meg-megremegő lángját. Akkor sem, amikor a rázkódástól a lámpa felborult és összetört, és mi hosszú percekig vaksötétben voltunk, míg végül apám rátalált az odakészített gyertyákra. Azt hittem, ez azért van, mert már majdnem felnőtt vagyok. De ahogy az a néni tovább botorkált a macskát szólongatva, csak mert a kislányát nem merte, eleredtek a könnyeim, és ráébredtem, hogy nem vagyok bátor. Egyszerűen csak nem fogtam fel, mi történik.
Kitéptem magam anyám kezéből.
− Etel! – kiáltott utánam anyám.
− Hagyd! – fogta meg a vállát apám.
Úgy hittem, csak rohanok cél nélkül, ezért magam is meglepődtem, amikor az utca végén átugrottam a meggörbült, leomlott vaskerítésen.
− Klári néni! – Úgy éreztem, hogy ezt sikoltottam, de a torkomból csak rekedt suttogás tört elő.
Ez a ház nagyon közel lehetett a találathoz, a fele szinte eltűnt, beláttam egy szobába, aminek csak a hátsó fala maradt meg, a tető teljesen leomlott, és a hátsó udvart is maga alá temette a törmelék. A sziklakert azonban épségben volt. Egy ódon, súlyos ebédlőasztal állt felette, az óvta meg.
Láttam magam előtt, ahogy a törékeny öregasszony húzza-tolja a nehéz bútort, miközben szólnak a szirénák. Aztán elnémul a világ. Azt mondják, azt a bombát nem hallod, amelyik feléd zuhan.
Persze nem tudhattam, valóban így történt-e, hiszen rég nem jártam abban a kertben. Azt az ebédlőasztalt odahúzhatta akár hetekkel előtte is, ő pedig elutazott vidékre a háború elől, ahogy sokan mások. Ezzel vigasztaltam magam később: hogy nem tudhattam. Sosem hallottam többé Klári néni felől.
Annak a háznak a helyén sokáig csak romok álltak. Amikor a háború véget ért, mint lánypajtásaim többsége, én sem folytattam a megkezdett leánygimnáziumot. Dolgos kezekre és gyerekekre volt szükség a fiataloktól. Férjhez mentem egy veteránhoz, de sajnos elkerült minket a gyermekáldás. Maradtak a dolgos kezek, aminek köszönhetően megkaptuk az igényelt lakást a régi utcában felépült új házban. A férjem sosem kérdezte, miért pont oda akarok költözni, és ha már abba az utcába, miért nem a szülői házba, amelyik még mindig állt.
Boldogok voltunk abban a tíz évben, ami együtt adatott? Talán igen. Leginkább csak olyanok, mint bárki más akkoriban: mint a vadvirágok a romokon, kevés igénnyel és hittel kapaszkodva makacsul, tűrve, talán még szerényen virulva is.
A sziklakert megmaradt, talán túl nagy volt ahhoz, hogy vesződjenek vele az újjáépítésnél. Sokkal kisebbre emlékeztem gyerekkoromból, de bizonyára csak a föld süllyedt meg, vagy elhordták körülötte. Esetleg az udvar lett kisebb. Nem tudhattam.
Az a falatnyi kert mindig nagy örömet okozott, de a férjem halála után különösen. Teleültettem a szikla környékét hortenziával és liliommal, és egy körtefa-csemetének is maradt hely. Álmos nyári estéken sokat ültem a kertben, és csak méláztam. Azon, hogyan teljesednek ki az igazán fontos dolgok: lassan, észrevétlenül.
A dolgos kezek sosem pihentek, de nyugdíj után már szinte csak a kerttel törődtem, meglepő, hogy mennyi dolgot tud adni egy kis darabka föld. Telente pedig elfoglalt a tervezgetés és a várakozás. Aki hegyet akar nevelni, annak jól kell tudnia várakozni. És várakozás közben megtanulod meglátni a lassú, szinte észrevétlen változásokat. Csak arra kell rájönnöd, hogy nem számít, hogy nem tudhatod. Akkor meglátod, hogy merre tart a világ: a béke éveit és az új háború előszelét. A hegyek növését.
Most már nagyon öreg vagyok, sok mindent látok, miközben lassan a kertkapu is csak egy homályos folt számomra. De még várok, mert érzem, hogy nemsokára itt az idő. A sziklához már nem kell leguggolni, elég csak kicsit meggörnyedni. A levegő most még jó illatú, de én már érzem benne a korom és tűz szagát. A körtefám betakarja a fél udvart, és a kapum mindig nyitva áll. Néha úgy érzem, valaki biztosan van a kerítés túloldalán. Talán egy kíváncsi gyerek bámul olyankor befelé. Nem látok el odáig, nem tudhatom. De a kapu mindig nyitva áll.

Hátha valaki benyit.

Megjelent a 111. Lidércfény - 2016. szeptember-október

$
0
0

Megjelent a 2016. szeptember-októberi AKF - X. évf. 9-10. szám
A mai napon megjelent a 111., 2016 szeptember-októberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – X. évfolyam 9-10. szám.
Tartalom:
Brekking Nyúsz:
– Hadifogoly-emlékek – Országút Társulat pályázat3.
– A szavak hatalma – SpiritArt pályázat
Könyvmoly – röviden ajánljuk:
– 1956 – Kezében szabadság
– Galaktikabolt – Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Hazatérés
– Galaktikabolt – Joe Haldeman: Örök szabadság
– Agave – John Scalzi – A lázadás hangjai
– Agave – John Scalzi – Vének történetei és más írások
– Agave – Ted Chiang – Érkezés
– Delta Vision – Orson Scott Card: Fhérgek
– Delta Vision – Cam Rogers: Quantum Break - Zéró állapot
– Delta Vision – Jay Bonansinga: The Walking Dead - Invázió
Könyvajánló:
Joe Abercrombie: Half a King, avagy Az Uralkodó /Kapitány/
Joe Abercrombie: Half the World, avagy A Harcos /Kapitány/
Eric Muldoom: Codric /Kapitány/
Beszámoló:
Októberi vasárnap, avagy: vad vasárnap, képregényezés Budapesten, október 16-án /HomoErgaster/
Szépirodalom:
Emlékek /angyalka146/
Csend... /Emilly Palton/
Hervadó virágok /zsolti_tolla/
Idegen a konyhában I. /lacika/
Idegen a konyhában II. /lacika/
A jövő útjai:
Enit balladája /kosakati/
Szemetes /JohhnySilver/
Fantasy:
Jegenye Brúnó, a vámpírvadász /Craz/
Az Őzbak /B.J. Schmudla/
Horror:
A gazdaasszony /JohhnySilver/
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Alantas vágy /Bartos Zsuzsa/
Versek:
Az útnak élve /edwardhooper/
Angyalszép arcod /bel corma/
Fejtől fejig /kisjankó/
Fák alatt /Kolumbán Jenő/
Horizont alján /Tordai Gábor/
Monológ /Alkony/
Csónakok kettesben /macika/
Lebegünk /macika/
Kudarcba fulladva /Norberto/
Vándorének /Seth/
A Remény rabja /atesz990/
1956 /edwardhooper/
Köd /macika/
Jenő őszi síránkozása /Kolumbán Jenő/
Húsomból adhatok /Placebo/
Külvilág:
Lehetséges-e a lehetetlen a sci-fi-ben /Jimmy Cartwright/
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat X. évfolyamának 9-10. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/pap…/lidercfeny_akf_20160910.pdf
Legkisebb felbontűsú, e-book olvasókon használható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/pa…/lidercfeny_akf_20160910s.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

Smilezolika: Letargia

$
0
0
Vergődő pilláim függönyén keresztül kirajzolódnak a számok, melyek agyam csüggedt neuronjait ismét fájdalmas görcsbe rántják össze. Hat, kettőspont harminc. Életem során több mint kétezer-kétszáz alkalommal fordult már elő, de máig képtelen vagyok megszokni.
Lefuttatom a szokásos algoritmust és reménykedem. Mindig reménykedem, de csak ritkán vagyok vele előrébb. Húsvét lenne? Kicsi az esélye. Netán pünkösd? Az sem. Szabadságon vagyok? Ugyan.
Akkor ez egy átlagos, kibaszott hétfő reggel.
Méltánytalan.
Semmi szükség nem volt rá.
Mentálisan máris süllyedni kezdek, és pillanatokon belül eljutok odáig, hogy ha lehet, inkább meghalnék. Meggyőződésem szerint a halálban az a legjobb, hogy ez az időpont nem lesz többé zavaró. Kivéve persze, ha pokolra jutok, mivel ott nyilvánvalóan mindig hétfő reggel van.
Évtizedek óta főnixmadárként vergődöm ebben a rettenetes körforgásban. A hetet hamvaimból indítom, majd fájdalmas újjászületés után innen haladok lassan a szombat este felé, amikor is a leggyönyörűbbek a tollaim. Végigcsillogom bennük a jelentősebb kocsmákat, majd vasárnap estére ismét elérem a totális depressziót. Nem sokkal később szerencsére elpusztulok, de ennek nem sokáig örülhetek, mivel rövidesen ismét eljön a hat óra harminc perc.
Csak úgy, mint most. Szipogok kicsit, majd rendkívül boldogtalanul elhagyom takaróm puha ölelését. A vécére tartok. Koloncnak érzem magam a saját nyakamon. Nyomorultul ürítem szomorú hólyagom tartalmát. Nem volt benne semmi öröm. Hol van ez a szombat éjszakai vizeléshez képest, amikor barátaim legnagyobb örömére a híd korlátjáról végig tudtam hugyozni egy komplett uszályt?
Mérges vagyok a saját fajtámra.
Verjük itt a mellünket egyedülálló intelligenciánkra, tudományos és műszaki területeken elért hallatlan áttöréseinkre, miközben nem tettünk egyebet, mint a nagy fejlődésben feltaláltuk a hétfő reggelt. És persze a hét néhány további lehetetlen időpontját. Ebben valóban egyedülállóak vagyunk. Mert ugye képtelenség, hogy mondjuk egy farkasfalka vadászatot tervezzen szerda délutánra, pusztán azért mert a szerdát ítélik a legalkalmasabbnak egy szarvas felkoncolására. Hol érdekli az Etnát kitörés közben, hogy hó közepe van, vagy fizetésnap. És persze Ausztrália partjainál is viszonylag ritkán marad el cápatámadás csak azért, mert vasárnap van. Mellesleg ha lenne rá mód, az összeset hétfő reggelre tenném, hiszen oda pont illenének. A nap már úgyis szarul indult, nyugodtan harapják csak le a lábamat. Sokszor legszívesebben magam tenném meg.
Ahogy múlik felettem az idő, egyre inkább megvilágosodom. Amennyiben az egyedfejlődés általunk képviselt szintjén olyan fogalmakkal kell együtt élnünk, mint a hétfő reggel, úgy bátran kijelenthetjük, hogy az evolúció működésének eddigi kizárólagos célja a bosszantás volt.
Kitántorgok a konyhába, majd teljesen összefüggéstelenül kenek magamnak egy szendvicset.
Persze megint odaégettem a pirítóst. Nem baj, hangulati elemnek jó lesz, úgysem érzem az ízét, mivel a nyelvemet a kávéval az előbb már megégettem. Meggyőződés nélkül elnyammogom a reggelit, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt.
Belebámulok a tükörbe, ahonnan maga a megtestesült letargia néz rám vissza. Elkapom a tekintetem. Ez rettenetes.
A fogkefe bágyadtan nyikorog, ahogy húzom-vonom a számban. Leszedek némi borostát a képemről, közben persze legalább három helyen megvágom magam.
Felitatom a vért és azon gondolkozom, vajon egy artériát mennyire lehet nehéz átvágni egy eldobható borotvával? Vélhetően eléggé, mivel egyik reklámban sem erőltetik.
Az öltözés nehezen megy. Belekínlódom magam a szokásos hétfői gatyámba, majd következik az atlétatrikó, meg a rövid ujjú ing.
Legalább meleg van odakint. Mondjuk ez így van már egy ideje, tehát érdemben ennek sem tudok örülni.
Rövidesen elkészülök.
Bevágom magam mögött az ajtót, majd megvető pillantással illetem a nyájasan integető, boldog szomszédot.
Rohadjon meg! Könnyű neki, nyugdíjas. Én ezt meg sem érem. Addigra bőven elpusztulok a munkahelyi monotonitásban. Legalábbis bízom benne.
Kilépek az utcára. Busz persze sehol. Ezek szerint ma sem üt el. Átvágok az úttesten, majd végiggyalogolok a stégen. Eloldozom a hidroplánt és miközben indítom a hajtóművet, bosszankodva gondolok a napi rutinra. Megint egy félórás úttal kezdek. Repülhetek Honoluluba, holott gyűlölöm a nagyvárost. Ott a hétfői menetrendnek megfelelően ismét a fedélzetre lép egy falka becsípett, randalírozó egyetemista picsa, akiket vihetek át Molokaira, mivel elkényeztetett seggüknek csak a Kepuhi beach fehér homokja elég puha. Szokás szerint végigüvöltik az utat és pontosan annyi pezsgőt szuszakolnak belém, mint amennyit ők is megittak. Ennek eredményeként leszállásnál alig találom el a Csendes-óceánt. Csoda, hogy még nem bontottam le a jelentősebb korallzátonyokat bohóchalastul, búvárostul.
A kikötéssel már nem is próbálkozom. A szakmában egyedülálló módon vasmacskával dolgozom.
Így viszont kénytelenek vagyunk partra úszni. Tehát mindenki bedobja a ruháit egy erre a célra rendszeresített műanyag hordóba és irány a part.
Ott aztán persze elszabadul a pokol. A vízhatlan hordóból előkerül a hifi, valamint a maradék pezsgő. Érdekes módon ruhák valahogy sosem. Fürdés, tánc, további üvöltözés, majd hálálkodás a jófej pilóta bácsinak ezért a - szerintük - tökéletes trópusi programért.
Egész Hawaiin nincs annyi farok, amennyi ehhez a munkához elég lenne.
Gyűlölöm a hétfőt.

Ennél már csak a keddi motoros túravezetést utálom jobban a lávatavakhoz. Az maga a pokol.

Bányai D. Ilona interjú - 2016. november

$
0
0


Most jelent meg a Gold Book Kiadónál a Boszorkánykör című regényed. Mesélj róla!
– A műfaja szerint történelmi kalandregény, Mátyás királyunk idejéből. A főbb szereplői lányok, asszonyok, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a nőolvasókkal is megszerettessük a történelmi regényeket, de hiszem, hogy a férfiak is érdekesnek találják majd. Nálam nincsenek hősök, páncélos lovagok, nagy csaták, van viszont ármány, titok, összeesküvés, kicsi misztika, boszorkányok és kincskeresők. A történetben egyszerű falusiak, parasztlányok és –asszonyok élete keresztezi a történelemkönyvekből ismert főúri családok, Szapolyaiak és Perényiek útját, megmutatva, hogy a legnagyobb nemesi családok és hatalmas birtokok sorsát is befolyásolhatja néhány egyszerű nő és férfi.

Az olvasóközönség hol találkozhat veled a közeljövőben?
– Sajnos, különféle szerencsétlen körülmények összejátszása miatt a budapesti könyvbemutatót tavaszra kellett halasztani, de legalább akkorra talán kijön a második könyvem is. Nagyon szeretnék Miskolcon tartani a Boszorkánykörrel egy könyvbemutatót, de konkrét időpontja még nincs. Hónapokkal ezelőtt szó volt egy kazincbarcikai közönségtalálkozóról, ez talán megvalósul még az idén, ha a szervezők is úgy gondolják.

Nagy váltás volt a novellák után regényt írni?
– Nekem igen! Sokáig vívódtam, gondolkoztam, hogy belevágjak-e. A novellák szinte írják magukat, néha a szándékaimtól függetlenül, sőt azok ellenére is. A regényíráshoz sokkal több összpontosítás, összeszedettség és persze kitartás kell, amiről nemigen tudtam, megvan-e bennem. Aztán elkezdtem, de még írás közben is voltak szünetek, hosszabb-rövidebb kihagyások, nehezen sikerült „felvenni a fordulatot” . A most születő regényemmel már kicsit könnyebb dolgom van.



Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?
– Én még most sem vagyok biztos benne, hogy író vagyok vagy leszek. Én csak, mióta az eszemet tudom, a mesék bűvöletében éltem. Sokszor elmondtam már, hogy óvodás koromban nálunk az Egri csillagok volt az esti mese. Olvasni még nem tudtam, de imádtam a könyvtárat. Megszállott olvasóként az írást mindig valami kivételes, misztikus dolognak tartottam. Meglett fejjel, egy barátom hosszas rábeszélése után írtam az első novellámat, és én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy tetszik az olvasóknak. Utána már könnyebben születtek a történetek.

Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?
– Én elsősorban mesélőnek érzem magam, így természetesen Jókai volt rám nagy hatással, még tizenéves koromban. Akkoriban válogatás nélkül olvastam a világirodalom nagyjait is, azt hiszem, mindenkitől „ragadt rám” valami. Nagyon sok jó írót mondhatnék, de nincs hely itt felsorolni valamennyit. Akit feltétlenül megemlítenék még, az Rejtő Jenő. Tudom, hogy nem „trendi” és sokan értéktelen ponyvának tekintik, de a kalandokon túl az ő „meséi”, az egy-két odavetett szóval tökéletesen jellemzett figurái és a humora egyedülálló, sokadszor olvasva is szórakoztató.

Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?
– Az első novellámat több hónapos unszolás után írtam. Senkinek se mertem megmutatni, így feltettem a karcolat.hu oldalára, ahol jó kritikákat kaptam, és meglepődtek, amikor megtudták, hogy ez az első írásom. A második már nem mindenkinek tetszett. A harmadikat egy történelmi novella pályázatra írtam, a határidő lejárta előtti napon, Fűben, fában… volt a címe. Ez rögtön meg is jelent a Sár, vér, levendula című antológiában. Utána már bátrabban ragadtam tollat, azaz billentyűt.


Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– Az eddigi, számomra legkedvesebb A bolond című novellám, amely a Történelmiregény-írók Társaságának 2014 évi, Sorsok és évszázadok című antológiájában jelent meg, e-könyv formájában. Ennek a megírását az első perctől az utolsóig élveztem, és az olvasóktól is remek visszajelzéseket kaptam róla. Ez, illetve az egész antológia hangos könyv feldolgozásban meghallgatható a You Tube-on. Remélem, egyszer majd nyomtatásban is láthatom valahol.

Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
– Ezelőtt két évvel már elkezdtem írni a most megjelent regényemet, de elég nagy falatnak tűnt. Amikor 2015 nyarán befejeztem, fogalmam sem volt még, mi lesz vele. Láttam-hallottam író ismerőseimtől, barátaimtól, mennyire nehéz kiadót találni. Álmomban sem mertem volna remélni, hogy mostanra már a kezembe foghatom a kész könyvemet. Persze, ez nagyrészt a szerencsén is múlott.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– A most félig kész regényem tulajdonképpen a Boszorkánykör folytatása. A szereplők további életéről szól, ami nagyot változott az előző rész befejezése óta. Ahogy a Boszorkánykör utószavában ígértem az olvasóknak, ebben már maga Mátyás király is szerepet kap. Erről sokat nem szeretnék mondani, majd talán tavasszal kiderül. Nem lettem hűtlen a novellaíráshoz sem, napokon belül kapható lesz a Történemiregény-írók Társaságának idei, karácsonyi antológiája, Mítoszok és legendák címmel, amiben a Pro libertate című novellám olvasható, tizennégy remek író műveivel együtt. Amellett nem mondtam le az eredeti utamról sem, időnként késztetést érzek arra, hogy valami mindennapi történetet írjak, olyan novellákat, amelyek itt és most történnek körülöttünk, veled, velem, a szomszéddal vagy a sarki fűszeressel. Mert ez az élet.
Viewing all 431 articles
Browse latest View live